Mára színpadi ezermester lett

Oszlopos tag a Radnóti Színházban. Széles vállán súlyos darabokat cipel. Ádám almái, A játékos, Futótűz, III. Richárd, Egy piaci nap, 10, A gondok. Mesteri módon megmunkált, jelentős szerepek. Tévében legutóbb a Válótársak és a Korhatáros szerelem. Moziban A Viszkis, a Kincsem, a Budapest Noir, a Testről és lélekről.

Az utóbbi pár évben nagyot lépett előre a pályán. Ma már igazán elmondhatja: szem előtt van. Sokan hívják, sokaknak lett fontos színésze.
A véletlen műve. Bekerültem néhány filmbe, epizódba, azokat megnézték, hívtak, és így mentem tovább. A filmesek nem járnak színházba. Ahhoz, hogy egy színész ismert legyen, be kell kerülnie a filmes vérkeringésbe. A Viszkis bemutatója után Herendi Gábor azzal gratulált, hogy: „Isten hozott a filmszakmában!” Pedig akkor már leforgattuk vele a Kincsemet.

Hány évesen kapta ezt a földi üdvözletet?
Negyvenhét.

Tessék! Ami késik, nem múlik. Van, akit húszévesen felfedeznek, és nyomban el is felejtenek. Másnak meg várnia kell. Sokat.
Én ezt mindig tudtam. Hogy én a színházi szakmában is későn érő típus vagyok. A szakmai tudásomra gondolok.

Láttam én az Új Színházban is, még mielőtt a Radnótiba szerződött volna. Ott is remek alakításokat nyújtott.
Szerettem ott lenni. Nekem a játék a lényeg. Bubik Pistával beszéltük, hogy nagyon kevés olyan kollégánk van, aki a játék miatt szereti ezt a szakmát. Persze belehalunk a végén, de a játékosság abban is benne van. Hogy folyamatosan új dolgokat keresünk. Hogy úgy halunk bele egy előadásba, hogy közben jól érezzük magunkat. Hogy olyan utat járjál be egy karakterben, amilyet előtted még nem jártak be. Nekem kell az új, a kitaposatlan ösvény. A negyedik kapuban fel kellett emelni Kováts Adélt. Jó, emeljük fel, mondtam, és kitaláltam, hogy a lábzsámolyra vágjunk egy kis négyzetet, azt én lábbal hozzátolom egy oszlophoz, aztán ahogy ott feküdtem gyertyaállásban, felemeltem Adélt a magasba. Örültem, hogy nem egy megszokott dolgot látott a néző.

Igazi színpadi ezermester.
Ja! Addig gyűrtem-csavartam a dolgot, míg a végén sikerült.

Pesti fiú?
Dél-budai. Ehhez ragaszkodom. Az ott olyan, mint egy falu. Kertes házak, és minden egy helyen van. A közért, a templom, a pártház, a posta, az iskola. De már ránk nőtt a főváros. Erről persze nem mi tehetünk. László Zsolt kollégám szokta mondani, hogy: „Könnyű neked, mert több szakma van a kezedben.” Tényleg. Bármiből meg tudnék élni.

Hol képzeljem el? Még mindig a szülői házban?
Nem. Lejjebb három utcával. Oda nősültem. Ház, kert, asztalosműhely. Így szeretem. A kert, a műhely kikapcsol rendesen.

Imponáló, mennyi mindent tud a hétköznapi életben. Ez a játékát is áthatja.
Horváth Illés kollégámtól kaptam nagyon szép dicséretet a minap. Megnézte A gondnokot a Radnóti Színházban. László Zsoltnak, Pál Andrásnak és nekem bajunk van a darabbal. Nem igazán jól megírt mű. Nincs vége, és ez annyira idegesítő! Két és fél órán át gürizik az ember, és nincs csattanó, nincs katarzis. Csak annyi, nekünk, hogy végre vége, és levehetem magamról azt a kurva bundát. És Illés azt mondta: az a döbbenet, hogy minden mondatomat elhiszi. Hogy nem tudott rajtakapni azon, hogy színészkedem.

Én még a gondolatait is látom az arcán. Tudom, mit érez Rácz Zsiga az Egy piaci napban, amikor a kését lóbálja. Az orosz színészekhez tudnám hasonlítani.
Akkor elmesélek egy idevágó történetet. Hívtak régen reklámfilm-castingokra. Rendre az volt, hogy visszakérdeztem: de tudja, hogy nézek ki? „Nem!” Akkor elmondom: képzeljen el egy két méter magas, szőrös állatot! „Nem ilyet keresünk – mondta az illető –, de azért jöjjön ki!” Minek menjek ki? Csak a strigula miatt, hogy ő is kint volt, meg ő is, ő is? Mindegy. Végül mégis kimentem egy sörreklámra. Álljak háttal, forduljak meg, kortyoljak bele a sörbe és mosolyogjak. Ez volt a feladat. Álltam, megfordultam, belekortyoltam, mosolyogtam. Sörös vagyok. Pontosan tudtam, mit kell érezni egy korty sör után. Erre szólt a nem tudom, kicsoda, hogy olyan nyugat-európai mosoly legyen! De ez magyar sör, mondtam. Ezen aztán teljesen fennakadt. De azért még lehet nyugat-európai mosoly, felelte. Amikor a következő reklámcastingos felhívott, és megkérdezte, hogy nézek ki, újra elmondtam: két méter magas, szőrös Yetti, nagyon kelet-európai mosollyal. Hát ennyit a szláv lélekről!

De ha már itt tartunk, a kedvenc söre cseh vagy szlovák?
Az mindegy. Ízlik ez is, az is. Egy bajom van csak mindkét fajtával: ezekből nem lehet nagy mennyiséget inni. 0-24-ben nem fogyaszthatom egyiket sem. Egy gyengébb sörrel, ha csak azt iszod folyadékként, fel lehet építeni egy egész házat, mert kimozgod, kiizzadod. Ezek meg nehéz sörök.

A most futó előadásai közül melyekben érzi igazán elemében magát?
Amikor utoljára játszottuk Lorca Vérnász című darabját, bementem Koós Olga nénihez az öltözőbe, és ott sírtam a térdén. Cukorfalat volt az öregasszony, ilyen kicsi, de mi nem voltunk annyira jóban. Szolnokról jött a Radnóti Színházba, és én is voltam Szolnokon, gyakorlaton. Akkoriban el voltam kényeztetve. Próbáltam a Katona József Színházban, a főiskolán, és velük lent, Szolnokon. És bizony megesett, hogy a megbeszélésen elaludtam a fáradtságtól. Olga néninek ez nem tetszett, és szóvá is tette. De amikor a Vérnászt sirattam a lábai előtt, azt mondta: „Zoltán, azt azért tudd, hogy nagyon kevés olyan előadás van az ember életében, amit tényleg ajándéknak tekinthet.” De én már jó ideje el vagyok halmozva ilyenekkel. A Vérnász is ilyen volt. Ott minden klappolt. A kripliben is. A mostaniak közül a 10, az Egy piaci nap, és a Futótüzet is szeretem, csak az túl van magyarázva, túl sokszor visszaismétel, szájbarágós, hogy zokogjon a néző. Egy kelet-európai embernek, aki háborúközelben élt – bár az én nemzedékemet már nem érintette a háború, de azért bennünk van a sok szörnyűség –, nem kell ezt annyira magyarázni, sokkal többet lehetne bízni a nézőre. Spiró György darabját, a Prahot is szerettem. Ott is azt mondták, hogy nem előadást láttak, hanem mintha egy gangon ülve figyeltek volna bennünket. Börcsök Enikővel szeretek játszani. Játékstílusunkat tekintve olyanok vagyunk, mint két tojás. Nagyon sok jó kolléganőm van, de Börcsi mindenki fölött áll. Minden egyes rezdülésemet leveszi. Ő jön velem mindig, akárhogy hangzik is el a számból egy mondat. És akkor ő is másképpen reagál, mint addig. 

Játszott nemrég egy rövidfilmben, Dudás Balázs rendezésében. Vidéki randevú a címe.
Igen, ott is csapos voltam, mint a Korhatáros szerelemben. Elázik egy fiatal párocska az erdőben, egy vagány városi fiú és egy helyes vidéki lány. Bemenekülnek egy kocsmába, ahol van egy csont alkoholista törzsvendég, és szó szót követ, a lánynak le kell húznia a bugyiját, hogy lássuk, milyen a puncija. Megalázó számára a helyzet, de nem tudja megúszni. Én még nem láttam a filmet, de már díjat nyert valamelyik fesztiválon.

Térey János darabjában, az Asztalizenében egy sorstépte lelket játszott, aki idegen ember mellett nem tud enni. Milyen emléket őriz a pár hete elhunyt szerzőről?
Furi volt. Nagyon látszott rajta, hogy irodalmár. Meg hogy ír. Beszélt, beszélt, de fejben akkor is írt. Ott bent állandóan ment valami. És folyamatosan üldözve érezte magát. Frusztrált volt egy kicsit. Darabot akartam íratni vele, de nem egészen értettünk egyet. Azt hitte, második Prahot akarok. Nem azt akartam. Egy egészen más darabot. Mivel nagyon jó a kézügyességem, kitaláltam, milyen jó lenne, ha az előadás előtt megszavaztathatnám a nézőket, hogy mit készítsek el a szemük láttára, miközben játszom. Nyugágyat, asztalt vagy szekrényt. Egy plexifal mögött, hátul dolgoznék, közben kommunikálnék a nézőkkel és természetesen a partneremmel, aki Börcsök Enikő lenne. Ő ott állna elöl. Férfi- és női munka végződne paralel, majd elárvereznénk, amit én bütyköltem, a szerencsés ötven licitáló pedig kapna Börcsi főztjéből. Kértem Jánost, hogy jöjjön ki hozzám, nézze meg a műhelyemet, mert egy pesti irodalmár ilyen műhelyt ritkán lát, vagy inkább soha. Nem jött ki hozzám, és a darabból sem lett semmi. Lehet, hogy Spirót kellene megkérnem rá. Őt bizonyára érdekelné.

Ugye, jól emlékszem, Cserhalmi György mondta, hogy neki Sneci, vagyis ön a szíve csücske?
Igen. Kölcsönös a vonzalom. Nekem ő a példaképem.

Mi alapján döntött mellette?
Nem tudom. Világéletemben ő volt. Harmadévesek voltunk a főiskolán, amikor arról beszéltünk, ki, hová szeretne szerződni közülünk. Mondtam, oda mentek, ahova akartok, én meg oda, ahol a Cserhalmi van és kész, a többi nem érdekel.

Játszottak is egy fedél alatt. Előbb az Új Színházban, aztán a Radnótiban. Kis színpadon most is ott egy nagy ember.
Mármint én? Bálint András szerződtetett a Radnótiba. Amikor először hívott, azt mondtam, csináljunk egy próbajátékot, mert lehet, hogy be se férek a színpadra. Mondta is sokszor aztán, hogy nem kell üvöltözni, hallatszik úgyis minden. De van, amit nem lehet halkan mondani. Van, aminek ki kell, hogy jöjjön.

Mondja kedélyesen. Aztán ha kell, odacsap az asztalra. Vagy tévedek?
Nem. Bár nem ez jellemez. Nem okoz gondot kordában tartani magamat. Negyvenkilenc évesen nem nagyon lehet már kihozni a sodromból. Puffogok, paffogok, de úgyse hallgatnak meg, akkor meg minek? Ha viszont harcba kell menni, harcba megyek. 

A szavára mindenképpen adnak. Figyelik, mire, hogyan reagál.
Ezért kell vigyázni, mit beszél az ember.

A szerző a Vasárnap munkatársa