Már elcsitult a harag köztük

A Svěrák-páros: Zdeněk és JanReklámokat rendezett már. Dokumentumfilmet ezt megelőzően még nem. Karlovy Vary idei fesztiválján most végre bizonyíthatta: ez a zsáner sem idegen tőle. A Papa, avagy Zdeněk Svěrák márványba vésve című film tizennégy nap alatt készült, nyolcvan órányi anyagból vágva.

„Az elmúlt évek során többen és többször is akartak már portréfilmet forgatni az édesapámról – mesélte Jan Svěrák –, de vagy ő, vagy én mindig lebeszéltük erről az illetőt. Egyszer aztán a szavamat kellett adnom otthon, hogy majd akkor én... és az évek során egyre közelebb kerültem a megvalósításhoz. Tavaly aztán, amikor a Betétes üvegek forgatókönyvén dolgoztunk, azt mondtam: itt az ideje, hogy belevágjak a megígért dokumentumfilmbe. Apám az új filmünk történetét írta újra és újra, én meg a róla szóló anyag vázát tervezgettem. A Betétes üvegek forgatókönyvét végül is félretettük, s az is megeshet, hogy soha nem lesz film belőle, a dokumentum viszont elkészült, és most nagyon boldog vagyok. A főiskolán tanultam én dokumentumfilm-rendezést is, de eszembe nem jutott soha, hogy én majd egyszer ebbe a műfajba is belekóstolok. Valahogy nem vonzott, nem tudtam mit kezdeni a formájával, a stílusával. Ezért kértem fel a közös munkára Martin Dostál kollégámat, aki ugyan soha nem tanulta ezt a műfajt, mégis vagy húsz jól sikerült dokumentum kötődik a nevéhez. Vele találtuk ki, hogy nem egy stúdióban fogjuk kérdezgetni a papámat, hanem elvisszük őt élete legfontosabb helyszíneire, ahol egykor jelentős dolgok történtek vele, s könnyebb lesz számára az emlékek felidézése.”

Zdeněk Svěrák így látogatott el azokra a helyekre, ahol gyerek- és kamaszkorát töltötte, a néző pedig nemcsak a dolgozószobájában láthatja s hallhatja őt, hanem a hétvégi házában, a prágai Jára Cimrman társulat vidéki vendégszereplésein, de elvitte őt a stáb Žatecbe is, ahol annak idején pedagógusi pályáját kezdte, sőt azokra a helyekre is, ahol az Általános iskolát forgatták. Több mint hatszáz helyszín közül választhattak, amikor a kilencvenperces opus anyagát „lekottázták”. Jan Svěrák és csapata tehát nem az ilyenkor általában megszokott helyzetekben vallatják alanyukat. Zdeněk Svěrák a lehető legkülönbözőbb szituációkban mesél élete és pályája fordulópontjairól. A téli képsorokon például síelés közben eleveníti fel távoli emlékeit, de vannak véletlen helyzetek is, például amikor az unokáival motorozik, vagy éppen porszívóval a kezében vág bele egy megmosolyogtató történetbe. Elmeséli, hogy segít be neki a keresztrejtvényfejtésbe a felesége, miért a pince hetedik lépcsőfokán kell behűteni a sört, gyógyíthatatlan hipochonderként mi mindent hord a táskájában és miért van olyan szoros kapcsolatban a temetőkkel. Komolyabb pillanataiban az édesanyjáról beszél, s őszintén szól arról is, milyen viszonyban van a halállal (nem véletlenül ír a történeteibe temetőjeleneteket!), vagy arról, hogy mennyi gyötrelmet és mennyi szépséget jelent számára az írás. Nem leplezi az érzelmeit akkor sem, amikor a Betétes üvegek révén megélt kínjairól kell nyilatkoznia. Ez lett ugyanis az első forgatókönyve, amely fia szerint nem úgy sikerült, ahogy sikerülnie kellett volna. Ezzel a ténnyel nagyon nehéz szembenéznie az idősebb Svěráknak, neheztelni mégsem tud a fiára, mindenben magát hibáztatja.

„Ha ellaposodik a történet, mert elillan belőle a humor, a szellemesség, akkor azt a forgatókönyvet teljes egészében át kell írni. De most már annyira nehéz újra indítanom és folytatnom, hogy félretettem az anyagot. Az ötödik verzió sokáig fog váratni magára. De az is lehet, hogy soha nem fog elkészülni. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.”

Két hét alatt nyolcvan órányi anyagot csak olyan valaki tud filmre venni, aki jól ismeri Zdeněk Svěrákot. A fiánál jobban pedig senki sem ismeri őt filmes berkekben. Bárki állt volna tehát a kamera mellett, ennél őszintébb, tartalmasabb, elgondolkodtatóbb dokumentum aligha születhetett volna.

„Én ezeknek a családi történeteknek a nagy részét természetesen ismerem jól – mondja az ifjabb Svěrák –, és mondhatom: apám egyiket sem fényezte a kamera kedvéért. De ahogy mesélni tud, az minden egyes alkalommal lenyűgöző számomra. Voltak pillanatok, amikor én magam is döbbenten hallgattam őt, s nekem is ugyanúgy futkosott a hátamon a hideg, mint a stáb többi tagjának. Például akkor, amikor elárulta, hogy voltaképpen azért kellett világra jönnie, mert nem sokkal előtte meghalt a bátyja.

„Mesterember – állítja róla hajdani munkatársa, Jiří Menzel, aki Az én kis falum forgatókönyvét kapta Zdeněk Svěráktól. – Ahogy a cipész minden tudását arra fordítja, hogy szép és kényelmes lábbelit készítsen, ő ugyanazzal az elszántsággal írja történeteit.” Az elismerés mögött természetesen az új remény is felsejlik. Amíg az ifjabb Svěrák nem lépett színre, addig Zdeněk Svěrák (Hrabal és Vančura mellett) a harmadik biztos forrása volt Jiří Menzelnek. Tőle kapta 1974-ben a Magány az erdőszélen forgatókönyvét is, legutóbb azonban már a Cseh Rádió stúdiójában találkoztak, ahol mindketten egy-egy Hrabal-novellát mondtak lemezre. Menzel most abban bízik: Zdeněk Svěrák forgatókönyvíróként is visszatalál hozzá, hiszen amióta félretette a Betétes üvegeket, „alkotói szabadságot” kért a fiától.

Ezzel kapcsolatosan Jan Svěrák azt is elárulta: a Betétes üvegekkel megélt kudarcuk jó időre személyes kapcsolatukat is megpecsételte.

„Mint apa és fia mindig megpusziltuk egymást, ha találkoztunk. Azután, hogy a forgatókönyv negyedik változatával is vakvágányra futottunk, annyira megváltozott a viszonyunk, hogy sokáig csak kézfogással üdvözöltük egymást. Miközben mindketten tudtuk: tulajdonképpen bármelyik változatot leforgathatnánk, hiszen egyik sem csapnivaló. Csak én már annyira igényes vagyok, hogy addig, míg nem érzem hibátlannak a forgatókönyvet, nem kezdek el dolgozni. Ebben az esetben pedig még mindig voltak kételyeim. Ráadásul apám játszotta volna a film főszerepét. Tehát ezért vigyáztam annyira, hogy a történet támadhatatlan legyen. Mint a Koljánál, amelyben íróként is, színészként is remekül helytállt. Ha ez volt az utolsó közös munkánk, hát legyen! Megérte! Már ezzel a tudattal is megbékéltem.”

Apa és fia kapcsolata azóta ismét a régi. A történtek miatt egyikük sem neheztel a másikra. De hogy lesz-e folytatás kettőjük együttműködésében, arra majd csak a jövő ad választ. Egy biztos: a dokumentumfilm bemutatója szeptemberben lesz a Cseh Televízióban, ezt követően pedig a mozik arthálózatába is bekerül, s még ebben az évben DVD-n is megjelenik.

„Akinek kőfaragó a fia, az a legjobb emlékművet kapja” – vélekedik a hatvannyolc éves Zdeněk Svěrák. S ő már csak tudja. Látta a filmet.