Manga, Shakespeare vagy amit akartok

Annyiszor és annyiféle megközelítésben olvastunk róluk, hogy már úgy tűnhet, keresztül-kasul ismerjük őket, és nem érhet bennünket semmi meglepetés velük kapcsolatban. Az is megtörténik, hogy a kommentárok sokasága az eredeti helyébe lép: elfeledteti velünk, hogy nem is olvastuk magát a művet; az idegen olvasatok sokasága a primer olvasói élmény hamis illúziójával ajándékozhat meg bennünket. (Aki nem is olvasta a Don Quijotét vagy a Romeo és Júliát, a tankönyvek tartalmi rezüméinek és a rengeteg feldolgozásnak köszönhetően hiheti azt, hogy már olvasta.)

Persze: az irodalmi művek létmódjához elidegeníthetetlenül hozzátartoznak az interpretációk (különösen igaz ez az évszázadok óta mértéktartóként áthagyományozott alkotásokra), s az iskolai irodalomoktatásnak köszönhetően minden „nagy” regény, vers vagy dráma már értelmezett formában jut el az olvasókhoz. Azaz: mindig már valamilyen értelmezői „rácsozaton” keresztül látjuk és halljuk a szöveget. De még a művet és a kommentárokat is olvasó (és ráadásul még tanító!) irodalmár is eljuthat oda, hogy úgy érzi: kimerítette a szöveg jelentéslehetőségeit, mely a sokszori ismétlés következtében túlzottan ismerőssé, bejáratottá vált. Találóan fogalmazta meg ezt a mindnyájunk által ismerős tapasztalatot a huszadik század elejének egyik jeles orosz irodalomteoretikusa, Viktor Sklovszkij: „A klasszikusok műveit a megszokás üvegpáncélja borítja – jól emlékszünk rájuk, gyerekkorunktól fogva hallottunk róluk, olvastuk őket, idéztünk belőlük napi beszélgetéseink folyamán, és mostanra a lelkünk megkérgesedett – már nem éljük át őket.” (A szó feltámasztása)

Mit tudunk tenni ilyen esetben? Hogyan tudjuk újra elevenné tenni a szokástól megmerevedett műveket? Sklovszkij idézett cikkében az elidegenítés eljárását javasolja. Egy szó, egy trópus, egy szállóigévé vált idézet, egy versforma vagy akár egy műfaj „feltámasztásának” záloga szerinte az, hogy új, szokatlan kontextusba helyezzük őket, olyan elemek szomszédságába, amelyek megtörik a „megszokás üvegpáncélját”, és az unalomig ismertet idegenként teszik megtapasztalhatóvá. Paradoxonként hangzik, de épp ennek az elidegenítő kizökkentésnek köszönhetően nyerhető vissza valami az elveszettnek hitt primer közvetlenségből.

Úgy gondolom – s innentől kezdve már túllépek a formalista poétika vitairatának is tekintett cikk gondolatmenetén –, hogy hasonló, jótékonyan elidegenítő szerepet tölthet be az adaptáció is. Irodalmi művek filmes, színházi vagy képzőművészeti „újrateremtése”, új közegbe való áthelyezése szintén az ismerősség és idegenség kettős érzésével ajándékozhat meg bennünket, ami aztán akár a szöveg újragondolására is késztethet. Ha kreatív, magával ragadó, tehát a szolgai másolás szintjén túllépő műről van szó, akkor az unalomig ismert cselekmény szokatlan közegben való megelevenedése úgy térítheti vissza az olvasót az eredetihez, hogy az közben arról is megfeledkezik – egy újabb értelmezést néz, olvas vagy hallgat.

E kicsit hosszúra nyúlt, de remélhetőleg indokolt felvezetés után ideje rátérnem a tárgyra.

A Hamletről fogok beszélni.

Hogy miről?? Nehéz egy ilyen mondatot komolyan venni. Nemcsak felettébb nagy merészségről árulkodik, hanem avatatlanságról is. Ki hiheti azt, hogy bármi érdemlegeset hozzátehet még ennek a megszámlálhatatlanul sokszor és sokféleképpen színre vitt és kritikusok, írók által agyonelemzett tragédia „üzenetéhez”? Nyilván az, aki nem ismeri kellőképpen a darab több évszázad óta tartó értelmezés- és hatástörténetét. Ha van mű, amelyet a megszokás és a kommentárok „üvegpáncélja” masszív és egyre vastagodó falként vesz körül, az bizonyára épp a Hamlet.

És mégis: beszélni kell róla, mert a kortárs irodalom és művészet egy-egy figyelemre méltó alkotása kikényszeríti ezt. Ilyen a dán herceg történetének Emma Vieceli által készített manga-változata, mely magyarul Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával jelent meg. A japán képregénystílus és az Erzsébet-kori színház összekapcsolása első hallásra szokatlan, akár még nevetséges társításnak is tűnhet. Ha azonban le tudjuk győzni esetleges előítéleteinket a képregényekkel kapcsolatban, mindenképpen gazdagodhat vagy legalábbis erősebb kontúrokat kaphat korábbi, mások olvasatától is sokszorosan „fertőzött” Hamlet-élményünk. Néhány kiragadott példa segítségével szeretném ezt érzékeltetni.

A különössé tétel elsőként említhető eljárása a térbeli és időbeli áthelyezés: ez a Hamlet 2107-ben játszódik, amikorra a Föld már a klímaváltozás következtében elpusztult, s „a megmaradt cybervilágot állandó háború fenyegeti. Hamlet, dán királyfi hazatér, hogy szembenézzen bizonytalan jövőjével”. A futurisztikus díszletek nincsenek túlrajzolva, csupán néhány szereplő öltözete és egy-két technológiai kütyü emlékezteteti az olvasót a cselekménytér tudományos fantasztikumára.

A manga-stílusból következik, hogy még a felnőtt szereplők is nagyon fiatalosra vannak véve, a főszereplő, barátai és szerelme pedig kimondottan gyerekes figurák. A kamaszos külső és a magvas, súlyos mondandó sajátos feszültségbe kerül egymással. Ugyancsak tipikusnak nevezhető a férfialakok nőiessége is. Hamlet nemegyszer inkább csábító, hamvas fruskának tűnik, mint tanult, házasságra érett fiatalembernek. Horatio nemkülönben.

E két jellegzetesség azonban már különös jelentőséget kap a Hamlet-értelmezések tükrében. A fiatalosság hangsúlyossá teszi azt, hogy a darab tulajdonképpen egy nevelődéstörténet is – Géher István szavaival szólva: „a beavatás mindig aktuális rítusát adja elő kriminális összefüggésben; arról szól, hogy egy fiatalember felnő, megismeri az életet, megvalósítja magát – és belehal.” (Shakespeare. Budapest, Corvina, 1998, 203.) A feminitás pedig – még ha szándékolatlanul is, de – utalhat azokra a 18. század utolsó harmadában kezdődő, majd a 19. században is fel-felbukkanó színrevitelekre, melyekben Hamlet szerepét színésznő alakította. Ez aztán abban az olvasatban csúcsosodott ki, hogy Hamlet tulajdonképpen királylány, csak férfinak nevelték (Vö: Kiséry András: Se füle, se farka: Shakespeare a Hamletben című tanulmányával. In: Bényei T. szerk.: Kötelezők. Budapest, JAK-Kijárat, 1999, 76–77.) A nőies külső mintegy vizuálisan is nyomatékosítja Claudius Hamlethez idézett feddő szavait: „makacsul kitartani a gyászban férfiatlan.”

Közismert, milyen fontos szerepe is van a mangákban a szemek ábrázolásának. A nagy gondossággal megrajzolt, a természetestől kicsit nagyobb, kerekebb szemek a legkülönfélébb érzéseket, hangulatokat képesek közvetíteni. Általánosságban elmondható, hogy e manga Hamlet szereplői szinte kivétel nélkül végtelenül szomorú tekintettel néznek a világba. Az egyre mélyülő bánat vagy a pillanatnyi derű szintén a tekinteteken keresztül jut kifejezésre. Gyakoriak a filmes technikákat idéző váltások az egész vagy félalakos kockák és az arcot, illetve annak valamely részletét különféle szemszögből kinagyító „felvételek” között. Különösen találó Emma Vieceli azon megoldása, hogy a barátaitól apja szellemének megjelenéséről értesülő Hamlet arca betölti az egész oldalt (25.). Olyannyira, hogy az általa mondott három mondat („Apám alakja! Itt baj van. A gonoszság napfényre jön, leplezze bár egy ország.”) sem fér el máshol, csak az arcán. Szó szerint az arcára van írva a megdöbbenés.

Ugyancsak az arcokkal való kreatív, értelmező játék egyik példája az, amikor különböző szereplők arcrészleteinek öszszemontírozása hoz létre beszédes kombinációt. Polonius megölése után Claudius végleg el akarja távolítani az udvarból unokaöccsét: „Elküldjük innen. A bűntényt pedig emelt fővel elhárítjuk magunktól.” Az első mondat egy Gertrud és Claudius fél-fél arcából összeálló osztott figurához rendelve jelenik meg: a női tekintet szomorúságot áraszt, a férfié elszántságot és fojtott haragot (125.). Még érdekesebb az, amikor Hamlet és nagybátyja fél-fél szeme áll össze egy virtuális arccá. Ez nemcsak az egymással farkasszemet néző két férfi reakciójának egyidejű megmutatását teszi lehetővé, hanem utalhat kettejük helyzetének – morális dilemmák sorát implikáló – hasonlóságára is. Arra, amire számos elemzés utalt már: Hamlet egy olyan bűnt készül elkövetni, amit Claudiusban maga is kárhoztat. Géher István nagyon élesen fogalmazta ezt meg: „Az igazságosztó Hamlet fondorkodó Claudiusszá lesz: kitenyészti magában Claudius bűnét.” (203.)

A rajz olykor azt is megmutathatja, amiről a szöveg egyáltalán nem beszél, de utólag igazolja. Ez történik akkor, amikor Claudius először akarja Angliába küldeni Hamletet, hogy az apja halála feletti nem szűnő gyász és/vagy a szerelmi bánat bajából az idegen környezetben kigyógyuljon. A szinte az egész oldalt betöltő profilhoz kapcsolt szóbuborék ezt adja hírül (86.), az oldal jobb sarkában, valahol az agy (tudatalatti?) tájékán viszont egy Hamletet fojtogató fekete alakot látunk…

Különösen élvezetessé teszi a történetet a dinamikus, gyakori nézőpont- és plánváltásokkal, illetve merész montázsokkal elő narráció. A képi elbeszélésnek e filmes ihletettséget mutató válfaja, mediális adottságaiból következően, olykor értelmezi is a cselekményt. Például a beszélgető szereplőket fölülről, madártávlatból mutató rajzoknál önkéntelenül is felmerül az olvasóban, hogy ez akár a halott király szellemének perspektívájával is azonosítható; főleg akkor, ha az ábrázolt jelenetben Hamlet épp a Claudius iránti szerelmet veti anyja szemére. (117.)

Kinek a manga, kinek Shakespeare – ahogy tetszik. De az egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat.

(William Shakespeare–Emma Vieceli: Hamlet. Fordította Nádasdy Ádám. Budapest, Agavé Kiadó, 2010, 208 oldal)
Benyovszky Krisztián