Maja Pliszeckaja és Rogyion Scsedrin: Égi-földi szerelem

Pliszeckaja négy évvel ezelőtt, életének nyolcvankilencedik esztendejében lépett ki a földi létből, Scsedrin a nyolcvanhetedik évében jár. Magányos napjait egyre nehezebben viseli.

Egy híján hatvan év. Ennyi adatott nekik együtt. Az első naptól az utolsóig szerelemben, megértésben, harmóniában. Háromévi együttélés után, 1958-ban házasodtak össze. Maja Pliszeckaja harminckét éves volt akkor, Scsedrin huszonhat.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva: szenvedélyes szerelemmel szerették egymást.

1955 őszén világhírű vendége volt Moszkvának: Gérard Philipe, a jeles francia színész, a Királylány a feleségem Tulipános Fanfanja, a szépséges Gina Lollobrigida filmbeli partnere. Lili Brik, a kor ismert alakja, a féktelen életű moszkvai nő, aki folyékonyan beszélt németül és franciául, kiválóan zongorázott, remekül írt, s bár férjnél volt, Majakovszkij iránti szerelmét sosem titkolta, vendégségbe hívta a francia sztárt. Ott, azon az estén találkozott és ismerkedett meg Maja Pliszeckaja, a Bolsoj akkor már külföldön is elismert balerinája és az ifjú zeneszerző, Rogyion Scsedrin. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy sokan azt hitték, testvérek.

„Az a bizonyos szikra már akkor kipattant köztünk – mesélte több évtizeddel később, budapesti tartózkodása során, a Nurejev Balettverseny zsűrielnökeként Pliszeckaja, színpadi nevén az Örök Hattyú. – Mindketten lenyűgözve hallgattuk Gérard Philipe-et, de egymás látószögéből egy percre sem léptünk ki. Késő este aztán Rogyion hazavitt néhányunkat a Pobjedájával. Az útvonalat azonban úgy választotta meg, hogy én a végére maradjak. Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, megkérdeztem őt, lekottázná-e nekem egy hanglemezről Chaplin Rivaldafény című filmjének a melódiáját. Tetszett a zene, arra akartam táncolni. Scsedrin igent mondott, és pár nap múlva már küldte is a zongorakivonatot. A koreográfia végül nem született meg a film vezérdallamához, s engem éveken át bűntudat gyötört. Azt hittem, Scsedrin ezért volt sokáig olyan visszafogott velem szemben. 1958 márciusában a Spartacus bemutatójára készültünk a Bolsojban. Témája, a rabszolgalázadás miatt is nagy várakozás előzte meg a darabot. A siker fenomenális volt. A premiert követő reggelen telefonon gratulált Scsedrin, valósággal elárasztott a bókjaival. Aztán hozzátette: A púpos lovacska című meséhez komponál zenét a Bolsojnak, s a koreográfus megkérte őt, hogy nézzen bele párszor a próbába. És tudni akarta, hogy én mikor dolgozom a darabbeli szerepemen. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. A szokásos testhez álló trikómban próbáltam. Gina, a szerep szerint, maga a megtestesült csábítás. Szegény Scsedrin! Nagyon nehéz helyzetbe hoztam őt. Az egész feje lángvörös volt. Este felhívott, hogy kocsikázzunk egyet Moszkvában. Boldogan mondtam igent a kérésére. Onnantól fogva már egy párt alkottunk. Csak még egy ideig titkoltuk. Hol nála, hol nálam találkoztunk.”

Még abban az évben, 1958-ban franciaországi és belgiumi vendégszereplésre utazott a Bolsoj társulata. Pliszeckaját azonban otthon fogta a KGB. Vigaszdíjként kapott egy prágai utat. Scsedrin erre az időre a szovjet zeneszerzők alkotóházába utazott, a Ladoga-tóhoz, Karéliába. Pliszeckaja a prágai vendégszereplés után már repült is utána. Természetesen vonattal.

„Szerelmünk egyik legszebb nyarát éltük meg akkor. Rogyion mezei virágcsokorral várt az állomáson, és egy kis kunyhóban laktunk az erdő közepén. Sehol egy ember. WC a fák között, fürdőszoba a tó. Este rengeteg szúnyog, éjjel a nyestek ijesztgettek. Ha esett az eső, minden beázott, befűteni nem lehetett, a tetőn jókora lyuk tátongott. Mindezzel együtt nagyon boldogok voltunk. Augusztus végén apró jelek utaltak arra, hogy terhes vagyok. Irány Moszkva! Nem tudtam, mit tegyek. Gyerek vagy balett? Mondjak le az egyikről a másik miatt? Vékony voltam, a legjobb formámat hoztam, van még időm gondolkodni, nyugtattam magam. A végén a színpad mellett döntöttem. Scsedrin nem örült, de megértést tanúsított.”

Moszkvában az orvos az októberi küretet javasolta. Még nem volt elég érett a magzat. A szerelmes pár Szocsiban akarta tölteni a nyár hátralevő részét. De mivel nem voltak házasok, nem kaptak közös szobát, így az éjszakákat a kocsiban töltötték. Aztán 1958. október 2-án Moszkvában házasságot kötöttek. Jekatyerina Furceva, a kor rettegett szovjet kultuszminisztere már korábban tudtára adta Pliszeckajának: „Majd ha férjnél lesz, jobban megbízunk önben! Addig ne is gondoljon a Bolsoj nyugati turnéira!”

Hogyne gondolt volna, amikor minden alkalommal egyedül őt hagyták otthon. Nem volt könnyű beletörődnie, hogy a Nagyszínház politikai vezetése és a hatalmát fitogtató Furceva újra és újra kihúzták a nevét az utazók listájáról. Nem érdekelte őket, hogy a társulat legtehetségesebb balerináját büntetik. Maja Pliszeckaja a szerelembe menekült.

„Rogyion zseniálisan zongorázott, és még leírhatatlanul vonzó is volt – emlékezett ifjú éveikre. – Chopin műveit például úgy játszotta, mint senki más a földön. És mindenkivel úriemberként viselkedett. Eleganciája még a segítőkészségében is megmutatkozott. Engem is tartott mindig a víz felett. Gyönyörű balettzenéket írt nekem. Csodáltam a tehetségét, az emberi nagyságát.”

Scsedrin harmincöt évesen, a Bizet operájából készült Carmen-szvittel lett világhírű. Pliszeckaja elsőként Sosztakovicsot, majd Hacsaturjánt kérte fel az opera zenéjének átdolgozására, de mindketten féltek hozzányúlni a műhöz. Így találta meg a feladat Scsedrint, aki a felesége kedvéért bátran belevágott. A bemutató 1967 áprilisában, a Nagyszínházban volt. Pliszeckaja eszményi Carmen volt, a megtestesült szenvedély, szabadságérzet, betörhetetlenség. Az előadás mégis megbukott. Politikailag megbuktatták. Furceva asszony önmagából kikelve kiabálta a Bolsoj folyosóján, hogy: „Carmen nem prostituált! Nem engedem, hogy ez a darab felkerüljön a Bolsoj repertoárjára!” És ez lett a hivatalos álláspont. „Scsedrin Carmenje a szovjet kultúra fertője! Carmen a spanyol nép hőse, nem egy zabolátlan cafka!” – fortyogott Furceva. Ezzel persze el is árulta, hogy nem ismerte az eredeti művet, Prosper Mérimée mesteri kisregényét.

A másnapra meghirdetett előadás el is maradt. A Carmen-szvit helyett Csajkovszkij Diótörőjét kapta a közönség. Sosztakovics nyilvános kiállása, hosszas közbenjárása kellett ahhoz, hogy a mű mégis visszakerüljön a Bolsoj műsorára. De újabb időbe telt, míg a minisztérium visszavonta korábbi verdiktjét, és a darabot turnéra vihették, Pliszeckáját pedig ájultan csodálhatta a világ. Ma már elmondhatjuk: a 20. század egyik legnagyobb hatású balettműve a scsedrini Carmen, zeneszerző és balerina szoros együttműködésének első darabja, amelyet aztán olyan alkotások követtek, mint az Anna Karenina, a Sirály és A kutyás hölgy.
„Scsedrin az én hangos sikereim árnyékában komponált, de nagy örömömre kettőnk viszonyára ez sosem volt rossz hatással – állította közel a kilencvenhez Pliszeckaja. – Ha ezt egy kicsit is nehezen viselte volna, bizonyára megromlik a kapcsolatunk, és nem élünk le egymással ennyi boldog évet. Nélküle nem is lett volna teljes az életem. Ha Szibériába száműzte volna őt a hatalom, oda is követtem volna őt. Bárhová! Mi egy percre sem engedtük el egymás kezét. Minden embernek vannak hibái. Nekem is. De neki nem tudok felróni az égvilágon semmit. Ő valóban maga a tökély. Társként is, férfiként is. Ha nem találkoztunk volna azon az estén Lili Briknél, nem ismertem volna meg az igazi boldogságot. Nincs olyan nap, hogy ne kapnék tőle virágot. Lehetünk bárhol a világon, bármilyen körülmények között, a virág sosem marad el. Ő az örök gentleman.”

Párizsban, Londonban, az Egyesült Államok több nagyvárosában bravózott hosszasan a közönség Pliszeckaja Odette-Odiliájának, Haldokló Hattyújának, Carmenjének, Kitrijének a közönség. Alberto Alonsótól Maurice Béjart-ig a 20. század legnagyobb koreográfusai dolgoztak vele. Csonttalan karokkal eltáncolt Hattyújával több mint nyolcszáz alkalommal kápráztatta el a világot. Pályáját a KGB, a szovjet titkosszolgálat megfigyelése alatt kezdte, de fent a csúcson, amikor már a balett cárnője volt, nem tudtak mit kezdeni vele. El kellett hogy engedjék, meg kellett kapnia a teljes szabadságot. Scsedrinnel ideális párt alkottak. Mindig mindenben egyezett a véleményük. Rajongva szerették egymást, soha senki nem állhatott közéjük.

„Minket egymásnak teremtett az Úr – mondta Scsedrin. – Bármilyen közhelyszerűen hangzik is, ez az igazság. Majával én a mindenséget élhetem meg. Az égi-földi szerelmet. Az alkotói mámort. Mindenben inspiráljuk egymást. Nekem tényleg ő a múzsám.”
Kéz a kézben járták a világot, ha csak lehetett, mindenhova együtt mentek. Mihail Gorbacsov pártfőtitkársága idején, 1991-ben költöztek el Moszkvából Németországba. Ellenforradalmi puccstól tartottak, nem érezték magukat biztonságban az orosz fővárosban. München tárt karokkal fogadta őket. Pliszeckaja mesterkurzusokat tartott, Scsedrin komponált, az ihleten kívül nem volt szüksége semmire. Feleségét akkor is követte, amikor ő a Római Opera balettegyüttesének, majd a Madridi Nemzeti Balettnek a művészeti vezetője volt. Útjaik elválaszthatatlanul összefonódtak.

Pliszeckaja is boldogan követte a férjét. 1992 nyarán Washingtonban állt mellette büszkén, amikor a Kennedy Centerben új zongoraversenyének a bemutatója volt. Mindenki Mrs. vagy Madame Scsedrinnek szólította, ő pedig mérhetetlenül boldog volt. Imádta, ha a férje nevét kötötték hozzá. Pedig az egész világ Maja Pliszeckajaként emlegette. Vagy Hattyúként. Örök Hattyúként, mert még túl a nyolcvanon is kecses, eleven, illúziót keltő Hattyú volt. Egy csodálatos balerina, aki a férje kedvéért még a futballszabályokat is megtanulta, hogy igazi drukkertársa lehessen a világ nagy futballstadionjaiban. Négy éve, hogy szívinfarktusban meghalt. 

„Egyetlen vágyam, hogy Scsedrin tovább éljen, mint én – nyilatkozta hetvenvalahány évesen. – Ha ő menne el kettőnk közül hamarabb, én abba még aznap belehalnék.”

Kegyes volt az ég Pliszeckajához. Teljesült az óhaja. Ő ment el elsőként. Scsedrin még él. Nyolcvanhat éves. De már egyre többet gondol kettőjük újbóli találkozására.

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa