Élete legfontosabb fejezeteit maga zárta két kötetbe

Én, Maja címmel Moszkvában, 1993-ban írta meg életrajzi regényének első részét Maja Pliszeckaja, minden idők egyik legnagyobb orosz balerinája. Magyarul nem jelent meg a könyv, csehül igen. A folytatás azonban, a Tizenhárom évvel később már csehül sem.

Eredeti nyelven beszerezhetetlen, pedig akárcsak az első rész, a folytatás is több kiadást megért. Most a németek adták ki, hogy ezzel is jelezzék, mennyire büszkék rá, hogy a nyolcvanöt éves Hattyú Münchenben él.

Maja Pliszeckaja, vagy ahogy a világban nevezik: a levegő királynője 1943-ban, tizennyolc évesen szerződött a moszkvai Bolsoj balettegyütteséhez, s bár a szovjet rezsim jó ideig gátolta külföldi vendégszerepléseiben, a világnem tűrte, hogy elrejtse előle a klasszikus balett egyik legfényesebb csillagát. Az örök Hattyú nagy ívű színpadi röpte ugyan már véget ért, mesterkurzusai azonban tovább tartanak a világban. Életének legfontosabb fejezeteit pedig ő magazárta két kötetbe.

„Nekem az első könyvhöz sem volt nagy kedvem, de rábeszéltek. A másodikkal pedig adós voltam -mondta nemrég Budapesten. -Másfél évig írtam, nem volt egyszerű. De legalább papíron az igazság. Mindent újra át kellett élnem, és ez nagyon megviselte a lelkemet. Csak azt írtam, amit izgalmasnak tartottam. Ezért volt nehéz. Meg kellett találnom a megfelelő szavakat. Tíz lehetőség közül kiválasztanom azt az egyet, amelyet a legpontosabbnak éreztem. Nem könnyű érdekesen írni. Az is művészet. Sok széttépett oldalról mesélhetnék.“

A Tizenhárom évvel később a korábban megmutatott úton viszi tovább az olvasót. Kapocsként több tucat fotó szolgál. Maja Pliszeckaja udvari divattervezőjével, Pierre Cardinnel, akitől a 21. század egyik csodás jelmezét kapta. Külön sorozat a könyvben a Haldokló hattyú. 1942-től 1996-ig Mihail Fokin legendás háromperces koreográfiáját tízezerszer (!) eltáncolta. Férje, Rogyion Scsedrin több, mára klasszikussá vált zeneművet komponált számára. Munkakapcsolatuk legfényesebb pillanatait is több fénykép dokumentálja. Carmen-beli híres partneréről, a később Amerikába szökött Alekszandr Godunovról pár mondatban így emlékezik:

„Los Angeles, 1990. Fehér rózsaszirmokból készült óriási hattyú a sminkasztalomon. Kérdeztem, kitől kaptam ezt az ajándékot, névjegy ugyanis nem volt mellette. Egy régi partnerétől, mondta az előadás szervezője. Alekszandr Godunovtól.“

Maurice Béjart-ról, a nemrég elhunyt francia koreográfusról, akitől a Bolerót, az Isadorát és az Ave Maját kapta, itt is külön fejezet szól. Ezúttal a Kurozuka című darab születésének történetét eleveníti fel, amelyet Béjart eredetileg a jeles francia táncos, Patrick Dupond számára komponált, akivel Pliszeckaja 1996-ban, Tokióban az Egy faun délutánját táncolta.

Kurozuka a japán mitológiában az erdő szelleme. „Boszorkány vagy varázsló, kérdeztem Mauricet, hiszen Béjart nem lenne Béjart, ha nem szerepelne nála boszorkány. Egy vérszomjas Pók jelenik meg a darab elején, aki megmérgezi az áldozatait. Én lassú, kimért léptekkel tűnök fel vietnami és kínai földművesek által viselt szalmakalappal a fejemen. A Pók udvariasan behív a házába, a kísérőm leveszi rólam a fekete köpenyt, ami alatt elegáns fekete frakkot viselek. Marlene Dietrich is ilyet hordott, jegyezte meg Béjart. Ez a ruhadarab azt ábrázolja, hogy az Utazó, aki én vagyok, férfi. A próbán még keményített fehér inget viseltem, a főpróbán azonban elcsúszott rajtam, ezért a bemutatón Béjart fekete garbót adott rám. A Pókot megformáló Dupond azt tett velem, amit akart. Rajta kendő és fekete selyemruha volt, ő nőt alakított, én férfit. A nemcsere volt Béjart örökös játéka. A Pók egy férfi által táncolt nő, az Utazó pedig egy nő, aki férfit testesít meg. Amikor már félig élettelenül ott feküdtem Dupond előtt, egy árnyék jelent meg a színen, és dobpergésre közeledett felém, amire magamhoz tértem. A dobost minden külföldi vendégszereplésen Béjart játszotta, mély filozófiai tartalmat adva a szerepnek, s bár a neve sosem szerepelt a műsorfüzetben, a mozgásával, a titokzatosságával mély benyomást tett mindenkire.“

A könyv utolsó előtti, 12. fejezetében a világhírű spanyol flamencotáncosról, Joaquín Cortésról mesél, aki már 1993-ban részt vett Maja gáláján. Most, a Kreml színháztermében, a Pliszeckaja 80. születésnapja alkalmából megrendezett nagyszabású esten Cortés másodszor hajolt meg a primadonna assoluta előtt.

Hét flamencozenész és -énekes kísérte a mindenkit lenyűgöző gitanót. Kimondottan az ő részére egy külön emelvényt állítottak a Kremlben, hogy a spanyol ritmus az elvárásainak megfelelően hangozzék a teremben. A főpróbán -Pliszeckaja emlékei szerint - Cortést kellemetlen helyzet elé állították. A fellépés előtti utolsó órában kapta meg a színpadot. Addig dühöngött a kulisszák mögött.

„Amikor beértem a színházba, lesújtó hír fogadott - írja Pliszeckaja. - Cortés hisztérikus rohamot kapott, és felindultságában egyszerűen elutasította, hogy fellépjen ezen az estén. Megkértek, próbáljam meggyőzni őt, hogy mégis színpadra menjen. Ön az utolsó reményünk, hogy sikerülhet rábeszélni őt, ha nem, Cortés nélkül nem tudjuk mivel befejezni az előadást. Nagyon szépen kérjük, próbálja meg, könyörögtek a szervezők. Elindultam hát a spanyol táncos öltözője felé, mögöttem az est két rendezője. Az ajtó előtt állva hangos kiabálást hallottam. Óvatosan benéztem, Cortés magába roskadva ült a tükör előtt, mint egy bokszoló a meccset megelőző utolsó órában. Kedvesen átöleltem őt, s minden angol nyelvtudásomat összeszedve így szóltam hozzá: Joaquín, te nagyszerű táncos vagy, odakinn hatezer ember vár rád és a tévékamerák. Egész Oroszország téged akar látni. Cortés egészen röviden válaszolt a könyörgésemre: Nem, nem és nem! Majd a dühkitörések és a spanyol káromkodások egész sorozata következett, hogy a szervezők nem engedték őt próbálni, szabotálták a fellépését. Megtízszerezett erővel próbáltam átölelni őt, és úgy kérleltem, hogy egyedül az én kedvemért tegye meg, hogy mégis fellép. Úgy tűnt, hatottak rá a szavaim, szénfekete szeme felcsillant, a vad villámok elcsitultak, és olyan szorosan magához ölelt, hogy majd összeroppantott, de kibírtam. Azt mondta: Rendben, Maja, táncolni fogok. De csak a te kedvedért. Egy hollywoodi film forgatókönyvére gondolhatunk most. Cortés táncolni fog, rendben lemegy a finálé. A kulisszák mögül figyeltem őt. Fekete Cardin-ruhában ültem egy kényelmetlen színházi hokedlin. Cortés őrületes ritmusban táncolt, izzadtan ide-oda dobálta-csapkodta fekete haját, kabátját eldobva, teljesen feltüzesedve már úgy nézett ki, mint egy tajtékzó tüntető a rendőrök sorfala előtt. S akkor hirtelen oldalra fordult, rám nézett, váratlanul kilépett a színpadról, és elegánsan bevezetett. Nem habozhattam. Egymást csábítva improvizáltunk, de anélkül, hogy egyetlen pillanatra is összenéztünk volna, mivel a hagyományos flamenco így kívánja.“

Cortés elismerése jeléül levette kopogós csizmáját, és alkalmi partnernőjének ajándékozta. Spanyolországban ez a győzelem szimbóluma, ugyanúgy, mint amikor a torreádor szíve választottjának adja a bika levágott fülét. A jelen levő tévések azonban nem értették a rituálé lényegét, ezért a felvételből ki is vágták, így csak a helybéli közönség láthatta ezt a spanyol királyi gesztust.

„Joaquín neve mellett nem is tüntették fel, hogy spanyol táncos, a felelős szerkesztő úgy gondolta, úgyis tudja mindenki. Nem tudta. Pár nappal az előadás után egy előkelő orosz férfi a következő bókkal illetett: Nagyon tetszett a tánca azzal a fiatal grúzzal. El tudom képzelni, milyen sokat gyakoroltak, hogy ilyen nagyon összeforrtak. Nem mondtam neki semmit. Még azt sem, hogy életem legszebb színpadi pillanatai közé soroltam, amit Cortés-zel tölthettem.“

Az utolsó fejezet utolsó bekezdésében a következőt írja a még mais remek formának örvendő balerina. „Nem a zenéhez vagy a zenére kell táncolni, hanem magát a zenét kell eltáncolni. Százszor hangsúlyoztam már. A zene és a balerina önálló egység. A zene nem zavarhatja a táncot. Minden alkalommal újra elismétlem ezt az egyszerű igazságot.“

Ne keresse hát senki a titkot. Nincs titok. Miért is lenne? Az életéből sem hallgatott el semmit. Itt a lényeg. Ez a két kötet. A bizonyítékot pedig felvételek hosszú sora őrzi. Mindent vissza lehet nézni.