„ĺrás beszél, kutya ugat”

Az est vendége: Szilágyi IstvánAz MKKI felvételeSiránkozhat itt bárki a könyvek meg az irodalom hanyatlása miatt, addig nagy baj nincs, amíg íróink olyan regényekkel kényeztetnek el bennünket, mint például Szilágyi István Hollóidő című remekműve.

Az erdélyi Szilágyi István kedden a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének volt a vendége egy találkozó erejéig. Az est házigazdája, valamint az író beszélgetőpartnere Grendel Lajos, Kossuth-díjas író volt.

Ez alkalomból Mészáros András, a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének vezetője felolvasta a Hollóidő ihlette Széljegyzetek című esszéjét. Előadásában a regény narrációs struktúrájára, a történelmi regény műfajjegyeire, az időkezelés és a szexualitás problémájára tért ki. Elmondta, hogy a magyar irodalomra jellemző prüdéria Szilágyinál metafizikusan mély szexualitássá alakult. Nála a testiségnek nincs morális vonzata, a vonzalom sorsszerű.

„Évtizedek óta úgy írok regényt – mondja Szilágyi –, mintha főúri kedvtelésből tenném. Ez valahogy plusz hozadéka az életemnek. Azontúl, hogy hosszú ideje irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozom, az életemnek van ez a furcsa, másik bugyra. Nehezen írok: ritkán ülök le, könnyen állok föl, szinte csak akkor írok, amikor nem lehet nem megírni valamit abból, ami éveken vagy sokszor évtizedeken át foglalkoztatott. Miután az első változattal elkészültem, rengeteget babrálok a szöveggel. Míg csak úgy nem érzem, hogy nem hagytam benne megmunkálatlan felületeket, és nem tudok többet arról, amiről írok. Különben számomra az irodalom nem a valóságosnak a hű mása: teremtett világ.”

Grendel Lajos provokatív és derűs kérdéseivel jó hangulatot teremtett a teremben. Vitát indított a történelmi regény kontra posztmodern témában.

Szilágyi István a kritikához és kritikusokhoz való viszonyát így fogalmazta meg: „Van egy olyan babona, hogy ha az embert negyvenéves koráig nem éri utol valamiféle siker, akkor frusztrált lesz, elégedetlen önmagával, a világgal... itt most művészfélékre gondolok. Nos, ezt én azért nem ismerem, mert engem igencsak utolért a harmincas éveim végén, amikor a Kő hull apadó kútba megjelent.”

A K# hull... után tíz-tizenöt év telt el, amíg újabb könyv született. A nyolcvanas évek vége felé készült el az Agancsbozót, amely akkor nem jelenhetett meg, csak kilencvenben, aztán megint eltelt tucatnyi év, s tavaly jött a Hollóidő. „Ezt nagyobb tempóban, jobb kedvvel írtam, valahogy szabaddá tettem magamnak a játékteret azzal, hogy a történet nagy része olyan tájon játszódik, ahol sohase jártam, és olyan korban, amelyben nem éltem.”

Az öt és félszáz oldalas regény egymáshoz sok-sok szállal kapcsolódó két könyvre bomlik. A 18. század közepén zajló események Magyarország elképzelt városaiban játszódnak (főként a délvidéki Reveken és az északi Bajnakövesen) a történelmi hitelesség figyelembe vételével, ám a főcsapástól mégis fényévnyi távolságra. Külön tanulmányt érdemelne a regény nyelvezete, amely nem csak archaikus és gyönyörű, de egyben játékos, friss: „Miközben forró lápon ringás, majd elkígyózik az ágyékot csomózó öröm, mely az apród bensőjében tova azután is ott zsibong, hogy lihegve félretolja magától Rozál. Mert az hirtelen felszökik, pendelye sehol, maradék öltözéke fehér gyolcsréklije; a kemenceajtó nyílásán kipillant álmos tűzvilág, pirosra festi arcát, rengeteg mellét, mezítelen tomporát, amint menekül kifelé.” És így vég nélkül. Hát nem csodálatos?

Szilágyi István első regénye, az Üllő, dobszó, harang (1969) mélabús szerelmi történet, egy találkozásról és hősei beszűkülő lehetőségeiről szól; valamikor a háború alatt játszódik, egy kis székelyföldi faluban. Második regénye, a Kő hull apadó kútba (1975) tragikus szerelmi történet, valamikor a századfordulón játszódik Jajdonban. Harmadik regénye, az Agancsbozót (1990) utópia. Valahol egy barlangban, titokzatos körülmények között fogva tartott férfiak kardokat kovácsolnak. A barlang imaginárius térben helyezkedik el. A negyedik regény, a Hollóidő (Budapest, Magvető, 2001) mélyebbre veti a horgonyt, legalábbis az időben.

Szilágyi négy regénye a szabadságról szól, különböző díszletek között, különböző időben, különböző módon. A Hollóidő hősei saját történelmi idejük és egy helyzet foglyai. A képzelt várost, ahol megismerkedünk velük, a valahol az Alföldön található Reveket állandó veszély fenyegeti, bármikor feldúlhatják a barbárok, akiknek nyomasztó jelenlétéről és hatalmáról árulkodik minden. Ők mindent megtehetnek Revekkel, felégethetik, elpusztíthatják, lakóit láncra verve hurcolhatják rabságba. A fenyegetés reális. És ami bekövetkezhet, tudjuk jól, be is következik.

Az első részt maga a deák beszéli el, de ő – mivel „értelmiségi”, írástudó, sőt író is – folyamatosan jegyzetel. Élményeit, csélcsap terveit, a helyzetet, amelynek foglya, írásban is megörökíti, a korabeli siralmas krónikák megejtő modorában. S részint meg is haladva a siralmas krónikák beszűkült világát. „Hogy lesz ezután? – kérdezi a történet egy hangsúlyos helyén. – Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá válik az idő? Hollóidő?”

Mindez igazán bonyolulttá akkor válik, amikor a regény terjedelmileg nagyobb, második részében, a Csontkorsókban hirtelen belül kerülünk a labirintuson, a szereplők hitekből, tévhitekből, álmokból, rögeszmékből, mániákból, ábrándokból, képzelgésekből összeálló képzeletbeli, de mégis reális útvesztőjén. Sőt ebben az útvesztőben bolyongunk velük. A második résznek már nem a deák az elbeszélője. Egy reveki fiú beszél (vagy több?), névtelen hős (hősök?), azok közül, akik a lehető legtermészetesebb módon lázadnak a hódoltság és a barbárok ellen – nem akarnak rabok lenni, halottak, akiknek hollóidőben holló vájja ki a szemét –, szabadcsapatot szerveznek, hogy fegyveresen szállhassanak harcba a hódítókkal. Ha az első rész a siralmas krónikák világát idézi nagy nyelvi erővel, a másodikban az emlegetett népi hiedelemvilág fragmentumai, elemei tapinthatók ki, dacosan vonzón, felejthetetlenül. Az író itt feladja mindentudását. A történet megejtő módon ide-oda kanyarog.

Egyre kevesebbet tudunk. Egyre inkább a korabeli viszonyok fojtogató lápjába süllyedünk. Sok mindent érteni vélünk, viszont semmi nem derül ki. A regény két része kapcsolatba lép egymással, váratlanul lesz rejtélyes, sőt bizonytalan a világ. „Ám ilyenformán minden – írja a deák –, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet véletlenek lánca és ölelkezése az egész.”

Körénk zárul a hol volt, hol nem volt útvesztő!...