Levelek halhatatlan kedvesekhez

Egy-egy ilyen előadás – vagy egy-egy fejezet – semmire sem jó. Nem értjük meg jobban a zeneműveket, lényeges zenetörténeti ismerettel alig gyarapodunk, e tekintetben haszontalan. Viszont lazíthat a klasszikus zenével kapcsolatos merevségünkön, repedéseket okozhat sznobizmusunk vaskos falán, színesítheti világlátásunkat, közelebb hozhatja hozzánk a zenetörténelem legnagyobbjait, azokat a hús-vér embereket, akik érző lények és nem bronzszobrok voltak.

Így szerettek ők: több húron pendült muzsikusok, bizonytalan jövedelmű komponisták, csapodár zenemesterek. A pajkosság netovábbjai. Valódi nagyvadak. Telve vágyakkal, kedvességgel, gyakran finom erotikával. Körülvéve áldozatokkal: csalfa, rosszhiszemű, kacér, könnyelmű kis teremtésekkel, kitartott kurtizánokkal, valóságos mártírokkal. Hogy ebből mennyi volt a szerelem, mennyi a szerelmeskedés, ki tudja, interjúk híján föltérképezésük nehéz feladat. Pedig oly sok mondanivalójuk lenne! Még több gyónnivalójuk. S bár zeneileg tehetségesek voltak e csillagközeli csókák, színjáték tekintetében legfeljebb középszerűek.

Rögzített kulturális közegüknek alig hihetünk. Don Carlo Gesualdo például „egyedi hangú műveket írt. Ő a reneszánsz beteljesítője, a barokk pompa előfutára” – ahogy Bősze is írja, ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket szoktak patetikus hangon szavalni az énektanárok, amikor a zenetörténetben elfoglalt helyét próbálják szavakba fogni. A későbbi szakirodalomban sokan nem csupán szolgalelkűen ismételték ezeket a kijelentéseket, hanem további meséket szőttek. A Schubertről kialakult kép is rendkívül sablonos, leegyszerűsítő és hamis. Támaszkodhatnánk a barátok visszaemlékezéseire – meg is tesszük –, de ezekkel óvatosan kell bánni, hiszen döntő többségük akkor jelent meg nyomtatásban, mikor a bécsi klasszika már régen nem élt, azaz az emlékek is megkoptak, vagy éppen gyanúsan elszíneződtek. „Így aztán azon sem kell csodálkozni, hogy a komponista szerelmi életével, nemi prefenciájával kapcsolatban számos, elősorban az adott kutató fantáziavilágán alapuló elképzelés látott napvilágot” – figyelmeztet a szerző. Haydn például nem ültette át a zene hangjára szomorúságát, ha éppen bánkódott volna. A kivételes képességű sármőr szerelmi biográfiája inkább galaktikus hírneve, zeneszerzői tekintélye, de mindenekelőtt egyéni zenei nyelve alapján állítható össze.

Beszélgető- és kottafüzeteik pedig könyvekként. Több könyvként egy könyvben. Szakítástörténetekként, variációkkal négy- és többkezes fantáziálgatásokra. Vad elképzelésekkel, tudományos igénnyel. (F)el-használt zeneirodalommal, -szerzői pályafuttatásokkal és dokumentumgyűjteményekkel. Kijózanító naplójegyzettekkel, kendőzetlen kifejezésektől sem mentes, obszcén PR-levelekkel (melyek új fordításait először itt olvashatják). Már ha fönnmaradtak, mert van, amire a szóbeszéden, a pletykán túl nincs más adat. Pedig hány és hány találgatáson alapuló elméletet lehetett volna cáfolni, vagy éppen alátámasztani! Ezekből tárulna fel gondolkodásmódjuk, lelki életük és személyiségük. S bár a készítő elég hiteles arcképeket ad, igazságot ő sem tehet, csupán fölemlegeti, hiszen a forrásokat az aluldokumentált életrajzok esetében érdemes körültekintően kezelni. Olyan rendkívüli jelenségekként, hogy alig tudunk hinni szemünk és fülünk tanúságának.

A lapszéli QR-kódok egyébként interaktív felületté varázsolják a dallamos, melodikus oldalakat, közben szólhat a muzsikaszó. Szép dalok legszebbjeit kelti életre, a levegő megtelik a gongok, a dobok és a metalofon hangszerek hangjával. Hangversenyek, színházi előadások, kóruspróbák szertelen szerzeményeivel. Ezzel a lendülettel, nagyobb kifejezőerővel érdemes olvasni a tipográfiai variációkat, melyekkel színesedik a világ körülöttünk. A felszámolt hagyaték, az örök örökség.

Zenei antikváriusunk, szívügyszakértőnk és szószólónk, Bősze bátran bukik a bulvárbuborékok alá és közé. Klasszikus #metoo-történeteket kerekít, celebeket celebrál. Be-zsákolja régmúlt korok botrányait. Viszont nem hagyja elragadtatni magát lelkes képzelgésektől és bizonytalan vak ötletektől. Nehezen tanulható, kellemdús pozícióból játszik, a versenyző vásárló gyönyörködtetésére és szórakoztatására. Humorizál. Tehát nyomokban modoros? Módszeres- és vicceskedő. Stílusát mégis a magunkénak érezhetjük, noha jobban működne élőszóban, sztorizgatva, mint imigyen, papírra (ne)vetve. Aktualizált ki- és beszólásain meg-megdöccen e sor(s)lekövetés, a Bartók rádió egyik-másik hallgatója szerint a szerzőnek elment az esze. Ó, a műértő követők! Nem véletlenül rendelt utányomást a kiadó.

Elismerőleg szólok én is az átiratokról, olyannyira sikerültek, hogy bármelyik ütemüzem sajtó alá bocsátaná. Még akkor is, ha alkalmanként ízléstelen és tragikus. Néhány pillanatában olyan, mint egy olcsó regény. Olcsó, nem silány. De mi ez, ha nem bulvár? Egyszerű hakni. Majd csúcsminőségű verbális virtuozitás. Wagneresen terjengősen, de minden tekintetben hitelesen, drámai fordulatokban gazdagon, gyakran teátrálisan, szellemesen, józan észjárással, sok-sok spekulációval. Kedélyesen, produktívan. Minden nüánsz finom és alig túlzó. Hangulata többször sötét, borús. Bizarr (csakúgy, mint ahogy Schubert és Beethoven földi maradványainak áthelyezése is bizarr). S még így is érdemes rászánni egy sóhajtást a harmóniájára. Bódító hatású, frivol élményére, életre szóló letétére.

E kivonulási darabok, levélváltások a szerelmeslevél-irodalom (ha van ilyen) talán legszebb dokumentumai. Anyaga sok helyütt összegubózódott ugyan, mégsem kócos, sem sprőd, hanem mindezek keveréke. Szenvedélytől feldúlva, tele reménységgel. Nem csak fekete öves komolyzene-rajongóknak.

KASZÁS DÁVID