Létünk megérintése

Néhány hete egy irodalmi beszélgetésen úgy fogalmazta meg az író és a „normális ember” közötti különbséget, hogy az író és főleg a költő abnormális képzelőerővel van megverve, és azért ír, mert másként nem tud teljes életet élni – a képzeletében éli meg mindazt, ami hiányzik neki a teljes élethez. Ön mit nyert és mit veszített ezzel a „születési rendellenességgel”?
Hadd kezdjem egy kicsit távolabb, a kora gyermekkoromnál, ami bizony nem tegnap volt. Én már gyermekként, azaz akkor „poszthumanista” voltam, amikor a kifejezés s a hozzá köthető mai ideológiák, filozófiák természetesen még nem is léteztek. Gyenge fizikumú, vékonydongájú fiúcska voltam, viszont hatalmas volt az igazságérzetem, s igen – meg voltam verve valamiféle csaknem beteges képzelőerővel. S a természetet, a fákat, az állatokat, ha lehet, még az embereknél is jobban szerettem. Ez a fajta „preposzthumanizmusom” annyira hatalmában tartott, hogy gondolkodás nélkül birokra keltem pajtásaimmal, ha láttam, hogy állatokat kínoznak vagy egy fának letörik az ágát. De mivel az ilyen igazságtevő ütközeteimben gyenge fizikumom miatt a szó szoros értelmében rendre alulmaradtam, képzeletben vettem elégtételt a kegyetlenkedőkön: esténként, lefekvés után, az ágyban kész meséket, sajátos történeteket képzelegtem össze magamnak, amelyekben természetesen én mindig erős igazságtevő, a gyengék, az állatok és a természet védelmezője voltam. S nem volt ez később, fiatal- és felnőttkoromban sem másként. Képzelgéseim miatt nem lettem a társadalomban konkrét hasznot hajtó, gyakorlatias ember, hanem „csak” literátor és költő. Összefoglalva és most már a kérdésre válaszolva: eleve reménytelen volt, hogy én a társadalomban valaha is úgynevezett sikeres ember leszek, ennek a státusznak a lehetőségét már a születésemnél elvesztettem, de elnyertem a képzelet univerzumát, amelyet közönségesen akár költészetnek is nevezhetünk.

Egy másik, 81 évesen tett kijelentésével is szeretném önt szembesíteni. Akkoriban versírás helyett naplósorozatának ötödik kötetével kívánt foglalkozni, de megjegyezte, hogy ha később visszatérne a vershez, azt szeretné megvizsgálni, van-e az öregségnek saját stílusa. Szerencsére hamar visszatért, tavaly jelent meg új verskötete Lélekvándor címmel. Mi a kötet tanulsága? Van az öregkornak stílusbeli vagy tartalmi sajátossága?
Nemigen! Ameddig a szellem működik, addig fiatal, s amikor már valóban olyan öreg, hogy nem működik, akkor képtelen a saját állapotáról s bármiről is hírt adni, tanúskodni. Az öregséggel valószínűleg úgy vagyunk, ahogy Primo Levi volt a holokauszttal (elnézést kérek a talán kegyeletsértő, kegyetlen hasonlatért, de ez világítja meg leginkább a mondandómat): A holokausztnak nem lehetséges a hiteles képe, mondta a holokauszttúlélő kitűnő olasz író, mert a lágerek legmélyebb bugyrait megjárók, akik ezt a hiteles képet megteremthették volna, természetesen nem élték túl a bugyrokat. Az öregség képe is csak az öregség tudat- és szellempusztító bugyraiból vagy a túloldalról (a halál oldaláról) nézve lenne hiteles, onnan, ahonnan a szétesett tudat, szellem már képtelen tudósítani.

Akkor másként teszem fel a kérdést: irodalomtudósként, illetve az irodalom tájékozott olvasójaként az elmúlt hosszú évtizedek alatt mennyit változott az ízlése, preferenciái, érdeklődési területe?
Természetesen nagyon sokat. Ha azonban ezekről a változásokról részletesen be akarnék számolni, előbb tüzetesen át kellene tanulmányoznom a közel félszáz eddig kiadott könyvemet, s ennél hasznosabb foglalkozást is el tudok magamnak képzelni. Leegyszerűsítve a dolgot, annyit azért elmondhatok, hogy a Leviticus (1997) című verskötetem tájékán látok valamiféle törésvonalat: hozzávetőlegesen addig tartott a tanuló, kísérletező korszakom, addig próbáltam magamba szedni a világirodalomból a magamba szedhetőt. Onnantól kezdve és máig inkább már a szintézisek gondolata foglalkoztat: hogyan lehet egyetlen történetté alakítani az eddig megírtakat? Ezt a törekvésemet tükrözi az említett utolsó kötetem címe is: Lélekvándor. A költészet lélekvándorlás, a költő „lélekvándor”. Bekalandozza (lélekben, képzeletben) a világot, a világtörténelmet, a világirodalmat, s végül megírja reinkarnációinak történetét, drámáját. De ez a szintéziskésztetés nem öregségfüggő. 1997-ben, amikor a Leviticus verseit írtam, még csak hatvankét éves voltam. Dante meg csak harminc-egynéhány éves, amikor megírja az addigi világtörténelem legnagyobb költői szintézisét.

Ön szerint az érték szempontjából stabilabb helyzetben volt a költészet régebben, vagy akár pár évtizeddel ezelőtt, mint manapság? Vissza kell-e sírnunk a korábbi állapotot?
Interjúimban, írásaimban nem győzöm eleget hangsúlyozni a heideggeri intést: „Költőileg lakozik az ember”, amely intésnek az a lényege, hogy a költés az egyetlen lehetőségünk létünk, létmódunk megérintésére, érzékelésére. De ez az axióma fordítva is érvényes: a költészet alapismérve még mindig létünk, létmódunk, egzisztenciánk megérintése. Ehelyett jelenkori költőink gyakran a ma divatos ideológiákból, elméletekből indulnak ki, azokból merítik ihletüket (transzhumanizmus, feminizmus, LGBT, antirasszizmus stb.), s így nem esztétikai értéket, hanem valamiféle olcsó, új sematizmust teremtenek. A költészet formái persze sohasem voltak stabilak, s ilyenféleképpen nem tudnám megmondani, melyik korszaka a visszasírandó, de ez a legújabb sematizmus számomra határozottan „esztétikai érték nélküli” (mert nem a létről, hanem létidegen ideológiákról szól) és ellenszenves.

Mennyire éli meg traumaként a jelenlegi járványhelyzetet, hogyan hat ez a tapasztalat a gondolkodására, esetleg a szövegeire?
Erre a kérdésre hadd válaszoljak a Litera irodalmi portálon nemrég megjelent Karantén rigmusok című versem záró szakaszával:

Sóhaj sem neszez az
elhalt tüdőavarban,
de te, e lét-zavarban
rigmusokat motyogva,
tegyél csak úgy, mint hogyha
a vers homályából
valóban feléd intene
a költők s a mély ege
szótlan istene.