Lepereg Robbie életének filmje

A négyrészes széria a Netflixen látható, Ridley Scott produkciós irodájának köszönhetően, és nem csak rajongóknak szól. Én legalábbis tátott szájjal néztem végig egyhuzamban a majdnem négyórás anyagot, pedig teljességgel hidegen hagy Robbie Williams munkássága. De talán nem is elsősorban róla szól ez az aprólékosan elmesélt, példaértékű történet, hanem a hírnévvel járó stresszről, a sztárság buktatóiról, a függőségről, a rettegésről és a magányról.

Februárban lesz ötvenéves, és több mint harminc éven át filmezték minden lépését. A többezer órányi profi és amatőr felvétel nagy részét nem látta, egészen mostanáig. Joe Pearlman rendező azt találta ki, hogy a stáb beköltözik Robbie kaliforniai házába, ahol a főszereplő alsógatyában és atlétatrikóban ül vagy fekszik az ágyon, miközben egy laptopon nézi ezeket a régi, kulisszák mögött készült felvételeket. A reakciói és kommentárjai állítólag spontánok, de persze ki tudja, hiszen hősünk remek színész. Anno több olyan pillanatot is megörökített a kamera, amikor az interjú előtt magába roskadva, búskomor képpel ül, de a csapóra megjelenik az arcán a jól ismert, pajkos mosoly.

Volt ideje begyakorolni ezt, hiszen tizenhat évesen került a show-bizniszbe, a Take That legfiatalabb tagjaként. A többi srác már húszon túl volt a kilencvenes évek elején, amikor a brit fiúcsapat befutott. Ők jobban tudták kezelni a nagy felhajtást, a sikoltozó lányokat, a feszített munkatempót. Robbie viszont alkohollal és kábítószerrel segített magán. Szégyenkezve nézi, milyen állapotban bóklászott például annak idején a Glastonbury Fesztiválon. Tele volt a bulvársajtó azokkal az ijesztő fotókkal, mert bizony egy tinikre szakosodott fiúcsapat tagja nem viselkedhet így.

Amikor kilépett a Take That-ből, a rajongók dühösek voltak rá, elfordultak tőle, első szólódalai nem lettek túl sikeresek. Félő volt, hogy a lemezkiadó megválik tőle, és huszonegy évesen véget is ér a karrierje. Ekkor viszont talált egy ügyes dalszerző-producert, aki megírta neki az Angels című hatalmas slágert. Onnantól egyenesben volt, első szólóalbumával hatalmasat robbantott.

Az első rész tele van kapkodó, rövid snittekkel, a vágások tempója csak akkor lassul, amikor a mostani Robbie elmélázik a laptop előtt, sétálgat a házban, vagy töprengve néz ki az ablakon. Ezzel sikerül érzékeltetni azt az eszméletlen pörgést, amiben hősünk a mindennapjait élte. A néző csak kapkodja a fejét, egyre nehezebben tudja felfogni a gyorsan adagolt információkat. A második rész végére azonban már nem idegeskedik, mert egyrészt megszokja a rohamtempót, másrészt kicsit lassul is a történet, több időt töltenek el apró részletekkel, lelki folyamatok érzékeltetésével.

Megtudjuk, hogy Robbie nem volt felkészülve a nemzetközi szupersztár-szerepre, a nyomában lihegő lesifotósokra. Szorongott és szenvedett, 23 évesen már depressziót diagnosztizáltak nála, de a menedzsmentje ezt nem vette komolyan, mert ahhoz túl jól futott a szekér.

„Ezt csak a mennyország kapujánál szabadna csinálni. Visszatekinteni az életedre. Érzések egész kavalkádja önt el, miközben azt nézem, mi történt velem az évek során. Nem tudom, jó ötlet-e ez. De hát már kinyitottuk Pandora szelencéjét” – mondja egy ponton, és számos hasonló, előre megírtnak tűnő dolgot mond az ágyon ülve. Vagy ki tudja, lehet, hogy kapásból ilyen frappánsan képes fogalmazni.

Többet nem árulok el Robbie történetéből, legyen elég annyi, hogy jönnek majd sorban a hullámvölgyek és hullámhegyek, turnék és lemezfelvételek, még több alkohol, kokain és extasy, élete legsikeresebb és legkatasztrofálisabb fellépése, és a kíméletlen brit bulvársajtó szapulása. Szerinte a szennylapok miatt nem tudott igazán befutni saját hazájában, illetve azért lett külföldön nagyobb sztár, mint odahaza, mert állandóan kígyót-békát írtak róla. „A brit újságírók eldöntötték, hogy nem fognak szeretni engem, és kész” – jelenti ki, ami talán az egész minisorozat legelgondolkodtatóbb mondata. Mert húsz évvel ezelőtt a sajtó valóban befolyásolni tudta a lemezeladásokat, a vásárlók hallgattak a kritikusokra. Az internet elterjedésével, és főleg a közösségi médiának köszönhetően ez mára megváltozott, sőt a legújabb sztároknak már nincs is szükségük a New Musical Express, vagy éppen a The Sun jóindulatára, anélkül is befuthatnak, ha ügyesen kezelik a közösségi platformokat. A sűrűn bevillanó szalagcímek egyébként tényleg brutálisak, nem hiába híres messze földön az agresszív brit bulvársajtó.

Ebből a dokusorozatból – bár néhol kissé szentimentális, kimódolt és hatásvadász – jól kirajzolódik egy tipikusnak mondható popsztár-karrier, a maga buktatóival, taposóaknáival. Megtudhatjuk belőle, mi lapul a csillogás mögött, mekkora lelki teher nehezedik a világsztárokra, miért érzik elveszettnek magukat, milyen félelmeik vannak és miféle veszélyek leselkednek rájuk. Robbie Williams története tehát univerzális történet. Bemutatja a show-bizniszt, amely kíméletlen szabályok szerint működik, és a lelkileg labilis egyéniségeket gyorsan bedarálja.

Egy idő után azok is szurkolnak a főhősnek, akik nem különösebben szeretik a dalait. És a végére mindenki megnyugszik, hiszen látjuk, hogy Robbie Williams számos viszontagság után megtalálta élete párját, ma már négy gyermek büszke apukája, és úgy érzi, a család biztos támaszt nyújt majd neki a további harcok során. Ha ez nem lenne így, nyilván nem is vállalta volna, hogy lepergessék előtte élete filmjét. A záróképen őszintének tűnik a mosolya. És ez a legfontosabb.