Légszomj, jól kidolgozott világgal

Richard Morgan a Valós halállal szinte minden jelentősebb irodalmi sci-fi díjat begyűjtött (Arthur C. Clarke-, Philip K. Dick- és John W. Campbell-díj), készült is hozzá két folytatás, majd az angol író a fantasy felé fordult. A Hősöknek való vidék-trilógiában egy meleg zsoldost és kompániájának kalandjait mutatja be. Mindkét trilógia erénye, a remekül megrajzolt, saját démonaival küzdő főszereplő (inkább antihős, mint igazi hős), a nagyon aprólékosan kidolgozott világ és kellően szövevényes, ám még követhető történetszál. Nos, a Légszomjban ezekből csupán a kidolgozott világ maradt.

A történet főhőse Hakan Veil, egy génmanipulációval felturbózott szuperkatona, egy úgynevezett készenléti, akinek feladata, hogy a világűrt járó űrhajókon őrizze a rendet. Az utazásokat jobb esetben hibernálva tölti, ám ha beüt a krach, akkor azonnal ébresztik, hogy rendet tegyen. Egy balul elsült akció után azonban munkaadói kirúgják, és a korrupcióban, bűnben és nyomorban fuldokló Marsra száműzik. Egy nap földi felügyelet érkezik, hogy rendet tegyen abban a fertőben, ami a vörös bolygón uralkodik. A földiek felfogadják Veilt, hogy vigyázzon az egyik ellenőrükre, cserébe biztosítanak számára egy hazautat a Földre. Ám ahogy az lenni szokott, a dolgok félresiklanak, Veil körül pedig sokasodni kezdenek a hullák. 

A marsi társadalmi háló minden apró részlete remekül felépített. Kezdve a politikai fanatikusoktól, az egymással is hadban álló rendőrségen és a marshall szolgálaton keresztül egészen a pénzéhes, korrupt és hatalomhoz végletekig ragaszkodó politikusokig mindenre figyelt a szerző. Ahogy a technikai és a történelmi háttér is rendbe van. Morgan olyannyira otthon érzi magát ebben a Marsra felhúzott világban, hogy egy-egy általa megálmodott fontos történelmi eseményt, személyiséget vagy technikai megoldást csak úgy, foghegyről, minden magyarázat nélkül bedob a leírásba vagy párbeszédbe, ilyenkor pedig az olvasóval döccen egyet a szöveg, és vakarhatja a fejét, hogy ezzel az információtöredékkel vajon mihez is kezdjen. 

Hakan Veil sokban hasonlít a Valós halál főszereplőjére, Takeshi Kovácsra, ő is egy cinikus szuperkatona, akit múltja árnyai hajszolnak. Ám míg Kovácsot ez a kiábrándult humor és a kétségbeesett menekülés az árnyak elől esendő emberré tette, Veil leginkább egy bunkó, a képességeitől túlságosan is egoistává váló kétdimenziós verőemberré lett. Van néhány jó pillanata, humoros megjegyzése, egy-egy jelenetben pedig meg-megvillan, hogy egy picit több odafigyeléssel sokkal többet is ki lehetett volna hozni a karakteréből.

Noha a Légszomj azonnal egy adrenalinlökettel, egy éjszakai klubban történő leszámolással kezdődik, sokáig kell várnunk, hogy a történet lényegi része beinduljon, ami egy sci-fi-thriller-akció ponyvának nem tesz túl jót. Amikor beindul, akkor viszont páros lábbal rúgja be az ajtót, az erőszakot és az erotikát is a csúcsra járatja Morgan. A sztori pedig egyre csavarosabbá és szövevényesebb válik. A végén már túlságosan is.

A Légszomjra talán az a leginkább igaz állítás, hogy – noha a szerző ugyanaz – ez a könyv a szegény olvasó Valós halála csupán. Szórakoztató, néhol megcsillan valami az író zsenijéből, de sokáig nem fogunk rá emlékzeni. 

Richard Morgan: Légszomj, Agave Könyvek, Budapest, 2020, 512 oldal.