Laza, mint a Riga-lánc

Sokáig kizárólag Fábry Sándor nevével azonosítottam a hatályos magyar humort. Életkori sajátosság révén nem kísérhettem figyelemmel a jó felépítésű, igényes Esti Showder Fábry Sándorral című műsor kezdeti szakaszait, de kisiskolás koromban már minden második csütörtökön az egész estét betöltő RTL Klub elé szegezett. A 2006. őszi magyarországi tiltakozások körüli időszak volt a legfényesebb Fábry-korszak, legalábbis számomra. Gyurcsány-portréval zsonglőrködés, testrészfotókból történő, sokkolóan váratlan befejezésű személyiségépítés Lendvai Ildikónak, kedélyes cseverészés az egész magyar közszereplő piac figuráival, állatpesztrálás stúdióban, lóversenyek és Cadillac Drive autósfutamok. És természetesen Showder Band és Luanda, meg a Dizájncenter. Azt talán mondanom sem kell, hogy olyan hülyeségek, mint amilyen az „öreg szülők hülye gyereke vagyok”, beépültek az alapszókincsembe. Jobb napjaimon pedig máig intertextussal élve szoktam elköszönni némelyik közeli családtagomtól, barátomtól: „Köszönjük, hogy jelenlétükkel emelték az est fényét, kezeket a paplan fölé, éljenek a csajok! Továbbra se igyanak mosatlan gyümölcslevet, és ne feledjék, hogy Beethoven a zene Mozartja.” 

A showman-humorista műsorának nézettsége a Fidesz második hatalomra kerülését követően egyre inkább esni kezdett, 2011-től az RTL Klub útilaput kötött talpára, de ez nem viselte meg, hiszen rövidesen a közmédiánál találta magát. Fábry címmel indult one-man-showja előbb az M1 műsorán futott, immáron negyedik éve a Duna családjához tartozik. Nem lett a csatorna zászlóshajója, pedig az előadó háromdiplomás bölcsész intellektusa, kiapadhatatlan humortápláléka lehetővé tette volna. Csakhogy az új adóra költözéssel például hiába maradt meg az évtizedek alatt is megfejtetlen indokoltságú mellényviselés, az előadóban természetétől fogva benne lévő összeegyeztethetetlen stílusrétegeket ezen a felületen már nem lehet igazán kibontani. Fábry ugyanis híres arról, hogy olyan lexikai ismerettel, történelmi, irodalmi, filmművészeti háttértudással rendelkezik, amelyekkel egyetemi oktatók versenyezhetnének, ugyanakkor, ha úgy tartja kedve (elhihetik, gyakran tartja úgy), akkor egy sor ártatlanul provokatív gesztussal hergeli a nézőket. És ha teheti (képernyőn már alig-alig, de fellépésein annál inkább), a mai napig parasztbecsülettel verbalizálja azokat a testrészeket, kifejezéseket, ősi foglalkozásokat, amelyeket úri közönsége nemhogy nem szívesen nem venne a szájára, hallatára füleit is betapasztaná. 

Azért, hogy detektáljam, mi maradt abból a Fábryból, aki egykoron köszönéstől elköszönésig lekötött, a múlt hét szombatján elmentem a hévízi városháza dísztermében tartott Kabarészombat utolsó előadására. A sztárvendéget, annak rendje és módja szerint, felkonferálják. Az „ünnepelt” színpadra döcög: egyszerű bőrövvel ellátott, némileg bő nadrágot, fehér inget visel. Aztán elül a közönség tapsa, Fábry pedig kicsit rezignáltan, de belevág a közepébe. „Azt hittem, amikor mondta a kolléganő, hogy mielőtt a műsor elkezdődik, azt kéri, énekeljük el a Himnuszt.” A közönség nevet. „Nem lehet tudni, mi a helyzet” – folytatja csillogó szemmel, játékosan vállat rántva. „Tehát mindenképpen fél percig gondoljunk szeretett polgármesterünkre.” Rötyögéstől hullámoznak a széksorok. „Arra a polgármesterünkre, aki nincs jelen” – teszi hozzá, majd tettetett nemtudomsággal azt mondja, elvégre ezt illik manapság tenni, vagy nem. És jön a propellerszerű nyelvcsavarás, amelyet a rajongók jól ismerhetnek az elmúlt harminc évből. Érdekes Fábry-mondatok egy olyan városban, ahol fideszes a városvezetés, gondolhatnánk. A kormányhű televíziók – közmédia, Hír TV, Echo TV – tavaly év végén, éppen az állami televízióban elhangzó „fasiszta jellegűnek” titulálásával megkezdett irány folytatása, hihetnénk, már ha nem iróniaként értelmezzük a közkedélyeket borzoló mondatot. 

Mindenesetre Fábry tulajdonképpen nem politizál ebben a percre pontosan kitöltött másfél órában, csupán azt mondja többször, nem az a nagy kérdés, hogy Néppártban maradunk-e vagy sem, hanem az, hogy hova tűntek a mackótörő szakemberek a rendszerváltással, meg hasonlókat. Bizonyos értelemben rendkívül üdítő a fellépése, hiszen teljes mértékben magát alakítja. Részletekbe menő és azokban elvesző, szerteágazó érdeklődésű, a közönségre folyamatosan reagáló humorista. Utóbbinak eklatáns jele az, hogy már az első öt percben megkérdi, van-e valami elképzelése a hallgatóságnak arról, melyek azok a témakörök, amelyek „önöket, hát, így, intenzívebben érdeklik”. De a közönség sajnos nem mindig vevő rá (ez nyilván érzékenyen érintheti, hiszen többször utal arra, hogy már csak önmagát szórakoztatja, a közönséget pedig elvesztette), az ascoti derbihez és az Oxford–Cambridge-evezősversenyhez fűződő élményekből táplálkozó humorsornak láncszeme nem talál értő fülekre. A nagydumás benzinkutas és a hűen megidézett „dzsipók” találkozása, a kétkezi munka dicsőítése, a rendszerváltás előtti időszak felelevenítése viszont annál inkább. Emberünk viszont – hiába látszik fáradtnak, harsány, tagolt beszédmódja pedig időről időre monotonná válik – végig laza, mint a Riga-lánc, a poénok pedig szinte minden mondatát elkísérik.

Szereplését elnézve az jut eszembe, hogy igaza lehetett David Hume-nak. A skót felvilágosult gondolkodó ugyanis úgy tartotta, a valódi, kifinomult ízlés nem megtanulható. Nem állítom, hogy a Showder Klub és a Dumaszínház gárdája, amelyből a harminc évnél idősebbek egytől egyig Fábry köpönyege alól bújtak ki, ne kínálna nívós szórakoztatást. De azokon, akik úgy vélik, Fábry már csak a humor napi állása mögött kóricál, nem hinném, hogy lehet segíteni. Pedig sajnos meglehetősen sokan lehetnek, mert a hévízi humorbarátok átlagéletkora is valahol a hatvanöt körül járt.

 Mészáros Márton