Kutyakultusz

Egy májusi vasárnapon – kijövet a parókiából – megtudtam, hogy „ostoba” vagyok. Mégpedig azért, mert nekem rontott egy kutya, tolakodón szaglászott, s megkértem asszonyát, hívná vissza. Ingerülten válaszolt: „Miért, mit csinált, ostoba?” Először azt gondoltam, a megszólítás az ebet illeti, ám a szövegösszefüggésből kiderült, a diagnózis nekem lett felállítva. Mert mikor a kutyabarát hölgy észrevette a falon a papi hivatal tábláját, hozzátette: „Á, papi hivatal! Nem azt mondja-e az egyház, hogy szeretnünk kell az állatokat? Ha így viselkednek, ne csodálkozzanak, hogy senki nem jár a templomukba...!”

A Káptalan utcai epizód apró megnyilvánulása volt egy szélesebb jelenségnek, melyet úgy is nevezhetnénk, hogy „kutyakultusz”: kényelmük, szabadságuk mintha az emberi méltóság fölébe kerekednék, és „ostoba” mindenki, aki ezt nem képes megérteni. Az amerikaiak évente tízmilliárd dollárt fektetnek a kutyakényelembe, egy neves szlovák színművésznő pedig azt állítja, hogy a kutyája, Oliver „olyan, mintha a második gyermeke volna”. Szerinte a kutyát „tisztelni” kell, mert csakis így bontakozhatik ki teljes mértékben „az egyénisége” (!). És ha elmennek valahová a férjével a kutya nélkül, már másnap azt kérdezgetik egymástól, vajon mit csinálhat most Oliverko, s hogy ez vagy az mennyire tetszene neki.

Isten azt mondta az első emberpárnak, „töltsétek be a földet, hajtsátok az uralmatok alá”, ami magában foglalta az állatokat is. Mára a leigázó s a leigázott helyzete valahogy megfordult. A kedvencük ürülékét saját kezűleg gyűjtögető emberek látványa kétségeket ébreszt, hogy tulajdonképpen ki is szolgál kit... Egyébként nem tudom, hajlandók volnának-e ugyanezek kezet fogni egy „piszkos” hajléktalannal.

A kutyakultusz (minden tisztelettel a jogos állatvédelem iránt) tulajdonképpen jó kibúvót jelent a bonyolult, önmegtagadást is követelő emberi kapcsolatok alól. A kutya konfliktusmentes, a hozzá fűződő viszony nem követel különösebb felelősséget... Alkalmazkodni sem kell hozzá, a magasabb rendű helyzetéből lehet vele kommunikálni. Míg az ember személyét méltóságában tisztelni kell, ellentmondásaival szembesíteni, a kutyát teljesen büntetlenül le lehet hurrogni, meg lehet ütni, el lehet hallgattatni. Paradox módon éppen ezért emelkedtek háziállataink az újkori bálványimádat piedesztáljára. „Ha a mennyből kiűzzük Istent – állapította meg Karl Barth – a föld megtelik kisistenekkel...”

Ilyesmi itt már volt, nemde? Vagy az Ószövetség népe nem táncolt-e az aranyborjú körül, miközben Mózes hozta nekik a kőtáblákat a parancsolatokkal? Micsoda nagy szükségük volt rájuk! Hol ugyanis hiányzik a megváltoztathatatlan törvény, a világos, kijelölő viszony minden más dolgokhoz, ott a dzsungel átláthatatlan törvényei uralkodnak.

Jézus nem azért jött, hogy eltörölje Mózes törvényeit, hanem hogy beteljesítse őket, és minden viszony középpontjába radikálisan saját magát helyezte: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10, 37)

Nem volna helyénvaló, ha bárki is féltékeny lenne Jézusra. Az érett, elmélyült Krisztus-szeretet nemesít, elmélyíti és átalakítja az ember összes többi kapcsolatát. Aki Krisztus iránti szeretetteljes odaadásában elsajátítja az önfeláldozás képességét, azt a képességet, hogy úgy tekintsen embertársaira, mint testvéreire, az minden más kapcsolatában megéli a lelki megvilágosodást.

Aki jobban szereti Jézust, mint szüleit, ennek következtében szüleit is jobban, minőségében magasabb fokon kezdi szeretni. A megtért gyermekek szülei épp azért boldogok, mert gyermekük szívében az első hely Istené. Csak így változtatható meg a kötelező „szülői szervizzel” (kimosva + megfőzve + zsebpénz) való önző visszaélés hajlama, csak így változhat nemes, cselekvő hálává, így alakulhat ki a kölcsönös megértés. A szülői házban való hajszolt „szállodai” tartózkodás – a természetes különbségek ellenére – generációs egyetértéssé változik azoknál, akik együttműködtek Istennel az élet átadásában. Szent Pál efezusiaknak írt levelében a szülőkhöz való viszonyt egyértelműen összeköti Jézussal mint Úrral: „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban...” (Ef 6, 1) Fordított esetben – azok a szülők, akik gyermekeik iránti szeretetük előtt elfogadták a Jézus-szeretet következetes kiindulópontját, nevelői ténykedésüket is hosszabb távra, az öröklétre irányítják. Valahányszor mély fájdalommal hallgatom azokat a szülőket, akik kétségbeesetten panaszkodnak, csemetéjük nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s azzal érvelnek, „pedig ők tényleg mindent megadtak neki a világon!” Mi „mindent”? Kényelmet? Üvegburát, konfliktusmentes környezetet, mindent a legcsekélyebb erőfeszítés, önmegtagadás nélkül? Az olyan kellemetlen kifejezések nélkül, mint „nem szabad” vagy „muszáj”? Ebbe a logikai sorba tartozik az a nézet is, hogy „vallási kérdésben hadd döntsön maga a gyermek, ha felnő...” Ám amikor „jól nevelt” fiad karján először fedezel fel baljós tűszúrásokat, az a jelzés, hogy (még felnőtté válása előtt, mielőtt dönthetett volna) más „isten” jelentkezett nála. Csak késő ne legyen!

A szerző római katolikus pap