Középszerűség receptre: Óz, a hatalmas

HORVÁTH GERGŐ

Nem teljesen világos, hogy a film rendezője, Sam Riami (Evil Dead, Pókember) miért asszisztált ehhez ilyen készségesen, de az jól látszik, hogy a történetvezetés helyett túlságosan is belefeledkezett a látványba. Aki az 1939-es Judy Garland-féle Óz varázslatos világára vágyik, annak a Disney filmje csak ahhoz lesz elég, hogy meghozza a kedvét a régi klasszikus újranézéséhez. Mert itt se gyáva oroszlán, se bádogember, se madárijesztő nincs, hiszen az Óz, a hatalmas egy előzményfilm, és a klasszikus figuráknak többnyire csak gyenge pótlékaival kell beérnünk.

Óz többé nem a csodák birodalma, hanem a mesteremberek és Sam Riami gigantikus játszótere, melyet annyi szín és annyi marcipán borít be, ami túlmegy minden határon. Persze a látvány monumentális és megkapó, de ez a csoda is csak tíz percig húzza, holott a legtöbb hollywoodi filmmel ellentétben itt most még jól is működik a 3D. Ang Lee a Pi életével már megmutatta, hogy lehet látványos filmet forgatni úgy, hogy a látvány a történet szolgálatában álljon. Erre a bravúrra azonban Sam Riami képtelen volt, így az Óz, a hatalmas effektjeinek többsége puszta kérkedésnek tűnik.

Nem mondhatjuk, hogy a helyzet a kezdetektől fogva reménytelen lett volna. Az első fél óra fekete-fehér képei tele voltak ígéretekkel, és James Franco is el tudta hitetni, hogy ő bizony ízig-vérig valóságos kalandor. Jól működött a humor, a karakterábrázolás, egészen addig, amíg Oscar, a mutatványos hőlégballonja a vihar után Óz földjén landol. Oscar a zuhanás közben ígéretet tesz arra, hogy megváltozik és jobb ember lesz, a film tulajdonképpen ennek a belső, „pszichoanalitikus” utazásnak a pehelysúlyú ábrázolása. Nem érződik a tét, hogy mire is megy ki valójában a játék, és mi történne, ha ezt a játékot Oscar végül elveszítené. A zuhanás után a férfiak (a gyerekkel érkező apukák) legnagyobb örömére rögtön megjelenik a latexnadrágos boszorkány, – tavaly a világ legszexibb nőjének választott – Mila Kunis, és a szárnyas majom (akinek az a Zach Braff kölcsönzi a hangját, aki Oscar segédjét is alakítja), aki ígérgeti, hogy ő lesz a szerethető és vicces karakter, de egy-egy jelenetet leszámítva nem jár sikerrel.

Ugyanez a helyzet a másik mellékszereplővel is. A porcelánlány mérhetetlen cukiság-faktora éppen belepasszol a negédes környezetbe, de a megfelelő egyensúly, ami ezt ízlésessé tenné, nagyon hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy amikor Oscar megkérdezi tőle, miért van nála kés, azt találja mondani: „porcelánból vagyok, meg kell védenem magam”. Az ilyen jellegű mondatok végképp értelmezhetetlenek a szájából, elvégre mégis egy mesevilágban játszódik a történet. Az ehhez hasonló kikacsintások melyekkel megpróbálták kicsit maivá tenni a párbeszédeket, egész egyszerűen nem működnek. A forgatókönyvírók, Mitchelle Kapner és David Lindsay-Abaire minden erejükkel azon voltak, hogy kapcsolódási pontokat adjanak az eredeti történethez illetve a filmhez, de ez az egyetlen, amiben sikerrel jártak.

A főbb szereplőkkel nincsen komolyabb baj. A három boszorkány, a naiv Theodora (Mila Kunis), a gonosz Evanora (Rachel Weisz) és jóságos Glinda (Michelle Williams) azt teszik, amihez értenek, és láthatóan jól is érzik magukat a szerepükben. James Francót, aki kétségkívül generációjának egyik legjobbja, az elején még kimondottan élvezetes könnyedebb szerepben látni. Csakhogy amíg kezdetben ötletesen alakítja az öntelt pojácát, később a lendület nagyon megfárad, és egyre erőteljesebbé válnak a sematikus gesztusok, melyek már-már giccsbe hajlanak.

A helyzet az, hogy a Disney beleölt egy csomó pénzt a filmbe, szerzett egy többé-kevésbé megbízható, sikeres rendezőt, és A-listás hollywoodi sztárokat, de a forgatókönyvet mintha valamelyik sminkes gyakornok asszisztensével iratták volna meg. Ami elsősorban azért kár, mert minden adott volt ahhoz, hogy egy új klasszikus szülessen, ehelyett azonban az Óz, a hatalmas csak egy hihetetlenül látványos matiné lett, ráadásul egy olyan, ami nem tud sokat felkínálni az idősebb korosztálynak. Pedig a jó mese az olyan, amin a gyerekek szórakoznak, a felnőttek pedig tanulnak belőle, de kortól függetlenül mindenkit elvarázsol. Az Óz, a hatalmas ennek hiányában még így is szórakoztató, közepesen élvezhető film tud maradni, anyagilag pedig jócskán meg fog térülni a Disney befektetése. De óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mit ér egy mese varázslat nélkül?