Kossuthkifli – kóstyolja bátran!

Akkor jómagam is „kiflifüggő” lettem: hat héten át vártam, hogy végre célba érjenek a fülbemászó főcímdal alatt is folyamatosan robogó delizsánsz, vagyis egy zöld személyszállító postakocsi utasai. A Kossuthkifli azóta DVD-n is elérhető.

Biztosan sokan ismerik az érzést, hogy amikor előbb a filmet látják, és csak aztán veszik a kezükbe az azt ihlető szöveget, lehet bármilyen jó a könyv, érzékletesek a leírások, olvasás közben a képzeletük szüleményei helyett a film kockái jelennek meg. A Kossuthkifli című filmsorozat túlságosan is tetszett ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen kiverjem a fejemből (gondolom, hasonlóan nehezen menne a felejtés, ha elégedetlen lettem volna vele). Nemcsak a szereposztás volt parádés, hanem a színészek játéka is, ráadásul a „mi” Dráfi Mátyásunk is kapott benne egy kisebb szerepet! 

Történelmi filmsorozatról lévén szó, biztos vagyok benne, hogy a mozgókép felkerül a nemzeti ünnepek idején évről évre bemutatott halhatatlan és elmaradhatatlan alkotások képzeletbeli listájára. Kihasználom hát az alkalmat, hogy korteskedjek egy kicsit a regény mellett, amely szintén megérdemli a kitüntető figyelmet.

A Kossuthkiflit a megjelenése után Jókai-regénynek, vagy inkább -paródiának is nevezte a szakma. A majdani olvasói kedélyek megnyugtatására mondom: bár történelmi regényről van szó, amely igyekszik megidézni a szabadságharc korát, Fehér Béla könyve sokkal pörgősebb és emészthetőbb a ma embere számára, mint az általam egyébként bálványozott Jókai regényei. Jóval kevesebb benne példának okáért az idegen szó, kifejezés, azok között is az ismerősebben csengő német (eredetű), és nem a latin van túlsúlyban. Az idegen szavak mellett, „helyett” azonban számtalan friss nyelvi lelemény, ízes fordulat, válogatott szitok, kacifántos káromkodás hangzik el, amelyek közül nem egy szállóige-gyanús. Személyes kedvencem a postakocsit hajtó Batykó „nyelvezete”. A derék férfiú a „t” hang helyett mindenütt „ty”-t ejt, ilyenformán a kedvenc tevékenysége a kürtyölés. 

A névadás is híven tükrözi a szereplők származását és jellemét. Az akkoriban még zömében német ajkú Pozsonyt az előkelő Scwappach és a gróf Thalvizer nevek képviselik. A címadó finomságot (eredetileg pozsonyi kiflit) készítő cukrász a Vödric vezetéknevet kapta a város határában egykor folydogáló patak után. A galántai kovácsot Kalivodának hívják. A Prjatel Ludu című néplapot forgatja, amely a magyar törekvéseket pártoló cikkeivel „a felsővidéki szlávokat a szabadság ügye mellé állította”. A spionként tevékenykedő Dalfalvi nélkülözhetetlen szolgálatainak köszönhetően lett úrhatnám polgár: Mátyásból „Matyiő”.

A regény tulajdonképpen utazással töltött hat mozgalmas nap története. A már emlegetett zöld delizsánsz utasai – egy honvéd őrnagy és jegyese, valamint a párocskát istápoló pozsonyi grófnő – és a postakocsi hajtója Pozsonyból Debrecenbe tartanak „titkos” küldetéssel. Egy gyászhintó és annak érdekből szövetkezett utasai azonban üldözőbe veszik őket. A díszletet 1849 tavaszának felvidéki katonai eseményei adják. 

Gyűlölet, árulás és intrika az egyik oldalon, forró atyai és honszeretet, szerelem a másikon. Bár a regény alapvetően könnyed hangulatú, szórakoztató olvasmány (felbukkan benne az éppen Döbrögit fenekelő Lúdas Matyi, és az elkóborolt nyájat kereső Kukorica Jancsi is), helyenként mély(ebb) igazságokat is kimond. Hősei különböző pártállású és több társadalmi rétegből származó emberek: Kossuth- és császárpártiak, köpönyegforgató besúgók, dezertált honvédek, jámbor szerzetesek, kétkezi (mester)emberek stb. Ennek köszönhetően a regényben többféle vélemény, „igazság” ütközik, ezáltal jóval árnyaltabb, az emberi tényezőt is figyelembe vevő közelképet ad a szabadság kivívásának vágyától hangos, ám nélkülözéssel, félelemmel teli hétköznapokról. 

Köztudott, hogy a Felvidék fontos szerepet játszott az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban. Kossuth neve összeforrt az akkori országgyűlések színhelyével, Pozsonnyal, az úgynevezett tavaszi hadjárat idején pedig honvédjeink sorra aratták a győzelmeket a Duna vonalától északra. Különösen kedves nekem Fehér Béla regénye, mert a történet java ismerős felvidéki helyszíneken játszódik. A szerző sorra veszi és megnevezi a postakocsi és az azt üldöző gyászhintó útjába kerülő településeket Pozsonytól Párkányig. A két jármű utasai az egykori koronázó városból indulva megállnak Szencen, Galántán, Zsigárdon, átkelnek a Dudvág nevű folyón, megpihennek Érsekújvárott, majd a postakocsi legénysége és „leánysága” Szölgyénben (Szőgyénben), egy ottani – sajnos, kizárólag csak az író fantáziájában létező – kastélyban éjszakázik, hogy aztán a Dunán átkelve Debrecen felé folytassa az útját.

Nos, szereplőink Szőgyénben nem a Petőfi által megverselt Pathó Pál úrral, a község akkori nemzetőr parancsnokával, hanem a családtagjaik szellemével találkoztak, de így is nagyon hálás vagyok Fehér Bélának, hogy a dimbes-dombos szülőfalumat beemelte a regényébe. Külön köszönety.

B. Mánya Ágnes