Könyvsorsok: Minden embernek kell valaki, akit lenézhet?

S mivel utószót ritkán olvasok, s ha mégis, csak a mű után, a Carson nevet pedig nem ismertem, megdöbbentett, hogy nőről van szó – mármint az döbbentett meg, hogy ez meg sem fordult a fejemben. A második olvasás során tehát már számoltam azzal, hogy a szerző nő. De ez semmit sem változtatott a regényen, egy árnyalatnyit sem. Aztán, ahogy híve lettem, és sorra szereztem be a könyveit, egynémelyikben, például a szintén kitűnő, egy kamaszlány érzelmeibe vezető Az esküvői vendégben ez a nőiség már érezhető volt. Az Óra mutató nélkülben nem, és most, harmadjára sem.

Első mondata az Anna Kareniná-s felütést idézi: „A halál mindig ugyanaz, de minden ember a maga módján hal meg.” Négy férfi áll a középpontjában: a patikus, barátja, a bíró, a bíró kamasz unokája és annak barátja, egy színes bőrű fiatalember. Az amerikai Délen (az USA déli, délkeleti fertályáról van szó) járunk, az ötvenes években, ahol és amikor (szemben Észak-Amerikával) a „suvickos képű nigger” nem vegyülhet el a fehérek közt. A bíró erősen konzervatív alkat, ha rajta múlna, a rabszolgaságot is visszaállítaná, a Ku-Klux-Klant mindenesetre visszasírja. A bevezetendő új iskolarendszerrel kapcsolatban ezt kérdi unokájától: „Mit szólsz, ha azt látod majd, hogy egy tohonya néger fiú egy padban ül egy törékeny fehér kislánnyal?” Mire az unoka: „Hát te mit szólsz, ha egy tohonya fehér lány egy padban ül majd egy törékeny néger kisfiúval?” Az ellentét nem generációs, hanem világnézeti.

Annyit emlegetik a regényben a bíró tragikus sorsú fiát, az unoka apját, hogy akár őt is bevehetnénk a szereplők közé. A tanult, felvilágosodott fiatalember élete azon siklik ki, hogy a helyszínül szolgáló Délen védőügyvédjéül szegődik egy színes bőrűnek, és – természetesen – elveszti a pert, ártatlan védencét kivégzik. (Ne bántsátok a feketerigót! címmel Harper Lee írt hasonló cselekményű, ugyancsak a hatvanas évek elején megjelent, szintén kiváló regényt.)

Mind a négy alaknak van valami fogyatékossága, hiánya, gondja: a patikusról kiderül, hogy leukémiás, orvosa nem ad neki másfél évet sem. A bíró megözvegyült, elvesztette egyetlen fiát, majd szélütés érte, azóta nemcsak a bal karja használhatatlan, szellemileg még visszamaradottabbá vált. Az unokának szüléskor meghal az anyja, apjáról meg csak annyit tud, hogy öngyilkos lett. A kék szemű színes bőrű srác pedig lelenc, aki mániákus anyahiányban szenved, nevelőapja pedig szexuálisan zaklatta. A regény ezt a négy szálat szövi sűrűre, olyan fullasztó légkörűre, mint azé a déli városé, ahol a cselekmény játszódik, ahol napközben a tűző-tikkasztó napsütés miatt le kell húzni a zsalugátert, hogy a szoba valamelyest elviselhető legyen. (A ventilátort még két l-lel írtuk: könyvem az Olcsó Könyvtár sorozatban jelent meg 1972-ben, ára 6 korona, én antikváriumban vettem 10-ért.) A rendkívül izgalmas, minden tekintetben túlfűtött, rafináltan épülő cselekményből többet nem árulhatok el. Az ilyenre mondják, hogy csak fel kell ütni, olvasni kezdeni, attól fogva letehetetlen. A patikus, ahogy orvosa megjövendölte, a végén valóban meghal. Mégpedig (természetesen) a maga módján, ahogy az első mondat előrevetítette. Előtte azonban még helyt ad patikájában a város hangulatát jellemzően képviselő csőcseléknek és az eszement bírónak, hogy titokban ott hozzák meg a döntést: mi legyen a kék szemű, de fekete fiúval, aki hallatlan pimaszságában képes volt a fehér negyed szélén lakást bérelni magának. A döntés egyértelmű: likvidálni kell. Sorsot húznak, ki legyen a végrehajtó: a patikus húzza a rövidebbet.

„Szomorú ilyet mondani az emberi természetről – érvel a bíró –, de minden embernek kell valaki, akit lenézhet.” Márpedig akiknek se társadalmi pozíciójuk, se vagyonuk, csak a sok gyerekük, azok „csak a négereket nézhetik le”.

Ami az előző két olvasás során elkerülte figyelmem, az a csakugyan korlátolt bíró Shakespeare-rajongása. A szentimentális, dalolgató (de botfülű), önmagától elérzékenyülő, folyton az evéssel foglalkozó bíró délutánonként verseket olvastat magának, melyeket kívülről fúj, s csak úgy ontja Shakespeare-t. Félig kimondva, félig kimondatlanul akkora vagy majdnem akkora személyiségnek képzeli magát, mint az általa dicsőített költő drámaíró. Például a Lear királyból idéz két sort: „Élesben fáj, mint a kígyó foga, hálátalannak tudni gyermekét.” Ezt az unokájának mondja, holott mondhatná azt is, hogy kígyót melengettem a keblemen. Legközelebb MacDuffnak szólítja a színes bőrű fiatalembert, akit titkárának fogad és aki felolvas neki (MacDuff a Macbeth egyik szereplője). Majd a patikus kíváncsiságát üti el a IV. Henrikből vett idézettel: „erről a tövisről, a veszélyről, letépjük a virágot, a biztonságot”. A regényben szó esik róla, hogy a bíró egyetemet végzett (bár nyilván nem a bölcsészkaron), valamint hogy míg meg nem özvegyült, feleségével színházba járt. Akárhonnan nézzük is: még ez a szerény és korlátozott képességű idős férfi sincs egyértelműen negatívra rajzolva. Ez is jusson majd eszébe annak, aki a könyvet beszerzi (megveszi vagy kikölcsönzi): Carson McCullers világirodalmi rangú regényének mindegyik alakja összetett figura, amiként a kérdések is, melyek a szereplőket foglalkoztatják, összetettek. Semmi sem csak fehér vagy fekete – akár így összefoglalható az Óra mutató nélkül című remekmű.