Könyvsorsok: A kazárok ivadékai

A lexikonregények ezek közé tartoznak. Milorad Pavić Kazár szótár című könyvét egy klasszika-filológus évfolyamtársamtól kaptam kölcsön az egyetemen a ’90-es évek elején. Már akkor előkerült a szokásos sztori, amit később sokszor, többféle forrásból is hallottam, hogy tudniillik a szerb író regényét a lexikonoknál kell keresni az antikváriumban. Mert még ha bele is lapoznak, szócikkeket látnak, akik nem tudják, mivel állnak szemben. A tisztesség úgy kívánja viszont, hogy az antikváriusokat itt védelmembe vegyem, az általam ismertek legalábbis profi módon értenek a könyvek világához. Szóval, előkerült egy Kazár szótár, és miután elolvastam, visszaadtam, de azonnal úgy éreztem, szereznem kell egyet belőle.

De előbb nézzük, milyen volt az első olvasat és annak kontextusa. Ha kézbe vesszük Pavić alkotását, azonnal látszik, hogy profi kivitelezésű könyvvel van dolgunk. Számos olyan mozzanat akasztja meg az olvasást, ami töprengésre késztetheti a befogadót. Az Elöljáró megjegyzésekben például ez áll: „az olvasó úgy használhatja a könyvet, ahogyan a legmegfelelőbbnek találja”. Tehát bárhol elkezdheti, haladhat a hivatkozások mentén, vagy akár tetszőlegesen kombinálhatja is az egyes szócikkeket. Azonnal láttam, hogy ajjaj, itt majd egyfolytában jegyzetelni kell, mint amikor egy labirintust térképezünk fel. A mű fő része három szótárból áll, melyek keresztény, arab és héber forrásokat dolgoznak fel, azaz háromféle szempontrendszert érvényesítenek, melyek helyenként kizárják egymást. Az egyes szócikkekben megjelenő állítások folytatódnak valamelyik másikban, kiegészülnek, vagy éppen relatívnak bizonyulnak. Ember legyen a talpán, aki emlékszik minden részlet előfordulási helyére.

Szóval, szaporán jegyzeteltem. Ez nem volt hiábavaló, mert az oda-vissza lapozgatás nemcsak közelítheti, hanem el is távolíthatja egymástól az összetartozni látszó eseménysorokat, motívumokat, hivatkozásokat. Annyira megtetszett ez a működési elv, hogy azonnal elhatároztam, írok egy tanulmányt a regényről. Így is történt, ez azonban csak a kezdet volt. Elmentem ugyanis egy konferenciára, ahol Hódosy Annamária felhívta a figyelmemet arra, hogy van egy mítosz, mely szerint a Kazár szótárnak kétféle változata létezik, egy férfi és egy női példány. Ez újabb kutatásra ösztönzött, hiszen a regény a megfelelő helyen arról tudósít, hogy ha az olvasó és az olvasónő összevetik a példányaikat, azok különböznek. Menet közben beszereztem egy példányt a műből (persze antikváriumban sikerült), amelynek a borítóján kulcslyuk szerepelt. Egy budapesti könyvtárban aztán találtam egy kulcsos példányt, így a nyomozás eredménnyel zárult. Tehát az a rész a regényben, amely eljátszik ezzel a lehetőséggel, igaznak bizonyult, áttörte a fikció és a valóság határát.

A tanulmányom időközben megjelent az Alföld stúdió antológiájában, majd több mint rá tíz évre kaptam egy értesítést az Antikvárium.hu-tól, hogy megérkezett a könyv, amit előjegyeztem: a Kazár szótár kulcsos példánya. Ez abszolút meglepetés volt, ugyanis annyira régen jegyeztem rá elő, hogy már el is felejtettem. A könyv mindenesetre eljutott hozzám, így férfi és női példánnyal is rendelkeztem. Mindkettőt bevittem magammal nagy büszkén az egyetemre a posztmodern irodalomról szóló órámra. És ekkor rádöbbentem, hogy Pavić remekművéről azért még lenne mit mondani. Elolvastam hát a kulcsos példányt, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy kiderítsem, hogyan működik egy évtized elteltével. Lehengerlő volt az eredmény, ugyanis annyifelé ágazik a szótár cselekménylánca, és annyi keresztbeutalással dolgozik a szöveg hivatkozási rendszere, hogy mindez simán emlékeztethet a számítógépeinken futó programok hipertextuális eljárásaira. Vagyis már nemcsak az nyűgözött le, hogy a Kazár szótárban a történelemnek nincs egyetlen nagy elbeszélése, hanem az is, hogy ez a sok irányban nyitott regény képes versenyre kelni a számítógépes médiummal.

A tanulmányomat annak rendje és módja szerint ki is bővítettem, de ez se az olvasás, se az értelmezés végére nem tett pontot. Néhány évvel később egy kanadai utunk során egyetlen munkát vittem magammal, elterveztem, hogy egy készülő könyvemhez véglegesítem a Kazár szótárról szóló eszmefuttatásomat. Minden szempontot átgondoltam, amit eddig is működtettem, újabb felületeket nyitottam az olvasás kombinatorikája mentén, de rá kellett döbbennem, hogy éppen a betűrendbe szedés legegyszerűbb és legszigorúbb rendezőelve sugallja az olvasó számára, hogy ne ahhoz tartsa magát, hanem élvezze, hogy egyéni értelemkeresésre szólítják fel. Vagyis a Kazár szótár olvasása még formális szempontból sem zárható le. Szó szerint igaz tehát (nem csak metaforikus) az az állítás is, hogy „ha letettük, hozzá is lehet írni: ahogy megvan az egykori és a mostani szerzője, a jövőben is újabb írói, folytatói és kiegészítői akadhatnak”. A kazárok kutatása több száz hurkot tartalmazó befejezhetetlen történet.

Évek múltán, a karantén-kultúra időszakában, levettem a polcról a Kazár szótárt, hogy összevessem azt a szöveghelyet, ahol a férfi és a női példány ténylegesen különbözik egymástól. A mű több helyen is leképezi egyébként a hozzá való viszonyt, a kazárok identitása és az utána való nyomozás egyaránt nem képes nyugvópontra jutni, míg egyes szócikkek elhintik azt a lehetőséget is, hogy a kazárok leszármazottai köztünk élnek. Mindez akkor egyszerre jutott eszembe, mert ezt olvastam a könyv lapjain a választott résznél: „belekezdtem a felkínált szöveg olvasásába, egyszerre csak elvesztettem jelentése fonalát, s a szöveg értelme érzéseimmé lényegült át. […] Többet nyertem és tapasztaltam azzal, hogy e sorokon figyelmetlenül átsiklottam, mint figyelmes olvasásukkal.” Hát persze, olykor bizony le kell mondanunk az értelmet és a rögzített jelentést előfeltételező olvasásmódról ahhoz, hogy élvezni tudjuk a játékot. A Kazár szótár innen nézve elkísér minket egy értelmen túli világba is.