Konyec, befellegzett

A társulat csehországi vendégszereplése során ugyanis történt valami, ami alaposan kihozta sodrából az egyébként sem nyugodt természetű, színészei szerint egyenesen diktatórikus színházi mogult. Juraj Petrovicsot olyannyira elragadta a hév, pontosabban annyira feldühödött társulata örökké elégedetlenkedő tagjaira, hogy Prágában kimondta: nincs tovább, nem folytatja velük a közös munkát. Ami viszont nem jelenti azt, hogy új csapatot verbuvál, hiszen túl a kilencvenen, akármennyire jól érzi is magát szellemileg és fizikailag, nem látja értelmét a folytatásnak.
Véget ért tehát egy legendás korszaka az orosz színháztörténetnek, azon belül pedig a Taganka életének. A negyvenhét évvel ezelőtt, Moszkva szívébenalakultnagycsapatsokáig úszott szemben a politikai árral, Nagy Orosz Anyácska ölén a szabadság egyetlen szigeteként emlegették,Ljubimovpedigavilág tekintetét magára vonva vitte csapatát barikádokon át. Megállítani soha nem tudták, véleményét akkor is ki merte mondani, amikor mások jobbnak látták hallgatni, visszakozni, biztonságot keresve félrevonulni. Ljubimovon sokáig nem tudtak fogást találni a kommunizmus elszánt hívei sem. Azokban az években, amikor munkáját érezte veszélyben, s otthoni helyzetét ellehetetlenítették, külföldön, Izraelben folytatta művészi tevékenységét. Többször dolgozott Magyarországon is. Szolnokon Trifonov remekművét, A cserét állította színpadra, Budapesten a Bűn és bűnhődést a Vígszínházban, a Háromgarasos operát az Erkel Színházban. Aszínművészeti főiskolán, az akkor harmadéves Horvai-osztálynak (Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Rátóti Zoltán és a többiek) Shakespearekurzust adott, színészmesterség óráira, amelyeken Hamlet, Macbeth és II. Richárd volt a téma, Törőcsik Mari és Garas Dezső is bejárt. Ljubimovot hallgatni még számukra is páratlan élmény volt. A Taganka akkor már világszerte ismert, Brook és Grotowski mellett korunk harmadik jeles színházi mestere Zürichben, Londonban és Milánóban is a figyelem középpontjában állt. És nemcsak politikai töltetű prózai előadások létrehozójaként, hanem nagy horderejű operarendezései révén is. Amikor a hatalmát fitogtató moszkvai politbüro 1984-ben megfosztotta szovjet állampolgárságától, Londonban, a Covent Gardenben tárt karokkal várták, Izraelben pedig azonnal újhazáratalált.
A szecsuáni jó ember, Tartuffe, Mester és Margarita, Medea, Borisz Godunov, Doktor Zsivágo, A Karamazov testvérek, Marat/Sade, Anyegin, Színházi regény, Faust – íme, néhány a Taganka legendás, ma is műsoron levő előadásai közül, amelyek nemcsak a társulat művészeti vezetőjét, hanem színészeit is híressé tették a világban. S akkor még nem szóltunk Ljubimov tragikus sorsú bárdjáról, a Taganka emblematikus alakjáról, Marina Vlady nagy szerelméről, Vlagyimir Viszockijról, akinek emlékét nem pusztán egy szívet-lelket melengető, szellemiségével is rengeteget nyújtó költői est őrzi, hanem a színházban kiállított gitárja is, s az a sok-sok fénykép a falakon.
A nézőtéri folyosón egy nagyméretű Chaplin-fotónak is helyet találtak. „Ezzel a színészeimet provokálom” – közölte nem akármilyen mosoly kíséretében Jurij Petrovics, amikor évekkel ezelőtt egy hétig nála vendégeskedtem. Minden este, minden előadáson ott ült ő is égő zseblámpával a kezében, hogy azzal „diktálja” a tempót edzett színészeinek. Erről is híres volt. Hogy állandóan fényjeleket adott. Hogy szavak nélkül így irányított. „Tömöríteni kell, rövidíteni – mondta. –Aszínház legnagyobb konkurense a televízió. Az előadás amúgy sem folyhat szét.” Irodája falán, ezer autogram között, Arthur Miller, Laurence Olivier, Mirella Freni aláírása is ott olvasható. Mellettük Törőcsik Mari, Garas Dezső kézjegye. Lelkesen beszélt Darvas Ivánról és Ruttkai Éváról. Antonioniról, Paradzsanovról, Jevtusenkóról, Robert Redfordról, Szolzsenyicinről. „Ide nagyon nehéz bejutni, de még nehezebb elmenni” – jegyezte meg büszkén. Önmagát, nem kis iróniával, egyszerűen csak huligánnak nevezte. Az orosz színházi élet legidősebb huligánjának. Más esetben banditának. Azt, hogy alkotóművész, sosem ejtette ki a száján.
A pohár Prágában telt be. A Taganka nyitódarabja, A szecsuáni jó ember próbája után a társulat egyhangúlag megszavazta: ha azonnal nem kapják meg a szerződésben meghatározott gázsijukat, este nem lépnek színpadra. Ez már Jurij Petrovicsnak is sok volt. A botrány szerencsére elmaradt. Ljubimov fizetett. De rögtön utána közölte színészeivel: a Taganka nagy korszakát ezzel le is zárta.
„Elegem van az effajta magatartásból, a gonoszkodásból, a sok ellenszegülésből. A Taganka csapatát feloszlatom, nem vágyom többé ezzel a társasággal dolgozni.”
Ezzel a véggel senki sem számolt. Jurij Petrovics sem. Túl a kilencvenen még mindig bírta volna. Lelkesedés, maximalizmus, teljes odaadás híján azonban nem látta értelmét a folytatásnak.
Fájó szívvel ugyan, de kimondta, hogy „konyec”.