Kisgyerekből óvodás lesz...

Szóval, kicsi lányunk kézen fogtuk, s elvittük az óvodába. Az óvónő utasításait követve nagyon rövid búcsúzkodás után ott is hagytuk szépen. A gyerek tündérien viselte az elválást, az apja viszont annál nehezebben. Amint becsukódott az osztály ajtaja, bepánikolt:

– Most tényleg itt akarod hagyni? Egyedül?

Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.

– Miért, nem azért hoztuk?

– Meggondoltam magam. Vigyük haza! Nem is tud egyedül enni, segítség nélkül nem fog tudni felöltözni...

Percekig tartott, míg meggyőz-tem, hogy menjünk már, hiszen nem sír, hallhatja. Azért egész nap szorongtam én is nagy titokban, ám délután a kicsi széles mosollyal fogadott, hellyel kínált, hogy üljünk le, mert ő még rajzolni szeretne, ne siessünk annyira haza. Férjem büszkeségtől dagadó mellel hangoztatta: Hiába, na, ilyen ügyes, bátor, önálló lánya nincs messze földön senkinek... A második nap ugyanilyen derűsen zajlott, így aztán az apja merészen kijelentette, hogy harmadnap biz egyedül viszi a gyereket.

A neves napon reggel nyolc óra előtt csörög a telefon:

– Azonnal közöld az igazgatóddal, hogy holnaptól kilépsz! – utasít életem párja.

– Aha. És mi lesz az osztályomal?

– Kit érdekel az osztályod, amikor a gyerek visít az oviban, hogy ő itt nem marad, rögtön vigyem haza! Könyörög, hogy ne hagyjam itt, nem bírom hallgatni...

– Akkor menj el onnan!

– Hogy lehetsz ilyen szívtelen?

– Az óvónő mit mondott?

– Hülyeséget.

– Mit mondott?

– Idézem: „Kedves apuka, ha ilyen lágyszívű, kérem, ne maga hordja óvodába a gyereket...”

– Na, látod, menj haza! Nem is igazi óvodás az, aki legalább két hétig nem bömböl. Az volt a természetellenes, hogy idáig olyan simán ment minden – nyugtattam. Mielőtt lecsapta volna, még egyszer lehülyézte a világ összes pedagógusát. Beleértve engem is. Aztán este még egyszer. Mert kiderült, hogy az óvónők előbb maguk ebédelnek, csak utána etetik meg az ő kényelmes lányát. Arra nem gondolt, hogy Enikő így előbb-utóbb kénytelen lesz saját maga kézbe venni a kanalat...

Negyednap tehát újra együtt kísértük a gyereket. Hajnali fél hattól bömbölt, hogy nem megy sehová. Az anyukák nem dolgoznak, csak az apukák, ha nem tudnám. A gimisek egyáltalán nem várnak engem, meg különben is, menjenek haza az anyukájukhoz ők is. És így tovább fél nyolcig. Induláskor negatív csúcs: belekapaszkodott az ajtófélfába, s egy tapodtat sem akart mozdulni. Most így vonszoljuk végig az utcán? Gyorsan támadt egy mentőötletem: beleültettük a bugikocsijába. Ettől annyira meglepődött, hogy sírni is elfelejtett. Az oviban viszont másodfokú hisztiroham: úgy kapaszkodott belém, mint egy kis pióca, az óvónő erőszakkal tépte le rólam. (Mintha a szívem tépte volna ki...)

Délután sírás, este sírás, éjjel sírás, másnap ugyanez elölről. A sírások közötti rövid szünetekben hányt, sőt lázat is produkált. Gyomoridegek. Aztán bepisilt. Ez volt az a pont, amikor már én is erősen kételkedni kezdtem benne, valóban helyesen tesszük-e, ha tovább erőltetjük a dolgot. A három idegtépő nap után szerencsére itt volt a megváltó hétvége. Hétfő reggel pedig ébredés után lányom haláli nyugalommal kérdezte:

– Kocsival megyünk oviba?

Semmi ellenkezés, semmi hiszti. Nem is nagyon értettem. Viszont azóta kocsival járunk. Szokatlan, tudom. Van csoporttársa, aki kedvenc játékát vagy párnáját hordja magával, van, aki a dudliját. Enikőnek, úgy látszik, elég reggelente a bugi. És igaz, hogy naponta ott van a ruháján az étlap, de már egyedül eszik. Hazaérve leveszi a cipőit, és gondosan egymás mellé helyezi őket a polcon. Tátott szájjal nézzük...

Büszkén hangoztatja, hogy ő egy házi (értsd: egyházi) óvodába jár, s mostanában az a kedvenc időtöltése, hogy tanító nénire játszik. Mesekönyvvel a hóna alatt mászkál fel-alá a szobájában, s csak úgy röpködnek az utasítások:

– Fanni, azonnal fordulj a fal felé és aludj, különben nem mesélek Boglárka, megint pisilned kell? Már kétszer voltál kint. Mit csináljak veled? Menj! Virág, ezt nem akarom többet hallani, megértetted? A levest is meg kell enni!

Különben ma reggel megint itatta az egereket.

– Melyik ruhában megyek oviba? – kérdezte.

– Ma nem megyünk, ma szombat van – nyugtáztam elégedetten.

– Neeem? Akkor mit fogunk csinálni? Én már kiscsoportos vagyok, engem várnak a többiek... – görbült sírásra a szája.

Az apja kénytelen felülvizsgálni a pedagógiai módszerekről vallott korábbi nézeteit. El kell ismernie, hogy azok a „szívtelen” pedagógusok mégiscsak tudhatnak valamit, ha a gyereknek még hétvégén is óvodába van mehetnéke...