Kihantolás

Persze, József Attila azt sem sejthette 1937-ben, hogy egyszer őt is utoléri és leteríti az emberi kíváncsiság gyógyíthatatlan kórja, s a szellemi izgalmak fokozásában és az olvasói kíváncsiság minden áron való kielégítésének (s nem utolsósorban a kultúrbiznisz) hevületében az ő privát naplóját is a közönség elé teregetik; azt a kibeszélő naplót, a súlyos skizofréniában szenvedő beteg embernek azokat a gondolatait, amelyeket orvosa kérésére írt, a gyógyterápia részeként. S amelyek, egy beteg ember ön-analízisének legbelsőbb titkai, csak őrá és orvosára tartoztak. József Attila azt sem sejthette, hogy hasonló erkölcsi kegyeletlenség éri utol például Babits Mihályt is. Mert az irodalomtörténet, -kritika és a kiadói pápák, plébánosok és ministránsok úgy gondolják, hogy ezeket a gondolatokat feltétlenül meg kell osztani az olvasóval.

„Morális, erkölcsi kételyeket vetett fel a dolog”, nyilatkozta szerényen a szerkesztő a rádióban a Kosztolányi-napló kapcsán, de végül legyőzték a kételyeket. Közkincs? Érték? Üzenet az utókornak? Tanulságok? Mi döntötte el, hogy az intimitás utolsó szobájának ajtaját rátörjék Kosztolányira is? Ne tessék ilyen fennkölt princípiumokra gondolni, a könyvkiadás éppen olyan üzlet, mint a krumplitermesztés. Vagyis csak nagy vonalakban, mert a könyv nincs kitéve az időjárás viszontagságainak. Kinyomják, bekötik, kifúrikolják a boltokba. Darabra, kilóra. Aztán a kielégített igényű olvasó csemegézhet, s megtudhatja, minek szólította „szegény Kosztolányi” a cselédlányokat, mekkora súlyt képviseltek e hölgyek mondjuk a feleséggel egy mérlegre téve, vagy mit karistolt a papírra két morfin-injekció között a haláltól rettegő ember. Mit nyögdécselt legnagyobb fájdalmai közepette. Bárki látja, épületes irodalomtörténeti, esztétikai csemegék ezek.

A szellemi kihantolásnak ebben az elburjánzott gyakorlatában azonban az a legszörnyűbb, hogy, miután „közkiccsé” tették egy-egy művész utolsó, lényegében csak magának szóló, kétségbeesett, fésületlen gondolatait, a közlési vágy és a szereplési ingerküszöb határtalansága folytán ezek felkerülnek a pódiumokra, a képernyőre, a nagy elektronikus sugárútra, és a szórakoztatóipar részeivé válnak. A feloldhatatlan ellentét, hogy tudniillik legbelül minden művész az ítéletmondás, a hivatástudat és a vele született szemérem csatáját vívja, eltörpül, lényegtelenné válik, s e kétes erkölcsi „felülemelés” a valóságshow világába utalja Babitsot, József Attilát és Kosztolányit. S a többieket. Akik, ha sejtették volna, milyen kulturálisnak nevezett merényletet készít ellenük az utókor, valószínűleg megfosztják e kétes szellemi izgalmaktól a nagyérdeműt.