Kicsit közelebb a mindennapok ünnepeihez

A nánaiak fődíjas előadásának egyik jeleneteDusza István felvételei Továbbá rögtön az elején egy töredelmes mea culpa (lesz még belőle): vigyázat, csalok, a fenti sorok csak részben igazak. Pontosabban némileg sarkítva fejezik ki a valóságot. Amióta létezik lapunk online-verziója, az internetes kiadás gurujaként funkcionáló kollégánktól mást sem hallunk, mint hogy az olvasók fantáziáját megmozgató módon tessék írni, s a figyelmet két dolog kelti fel holtbiztosan: a nacionalizmus és a szex. S mivel jól éreztük magunkat Szepsiben és Buzitán, a falusi színjátszók seregszemléjén, némi konzultáció után úgy ítéltük, néhány erősebb kifejezés azért belefér a felvezetésbe, hátha éppen ez az ára annak, hogy a rendezvénynek legalább a visszhangja elérjen a falusi színjátszás iránt különösebben nem érdeklődőkhöz is.

Messziről jött ember

Persze az élet írta történeteket nehéz überelni, a sors szeszélye folytán néhány nappal a fesztivál előtt maffialeszámolás kapcsán kerül Szepsi neve a sajtóba – azóta felelősen kijelenthetem, a hatásvadászat momentán csak az én asztalom; a fesztivált szervező Pódium Színházi Társaságnak és a Csemadok Kassa-környéki Területi Választmányának semmi köze nem volt a történtekhez. Teljes egészében a rendezvény előkészítése kötötte le a figyelmüket, aminek köszönhetően minden olajozottan működött, szinte észre sem vettük a háttérben meghúzódó munkát. Amiért egyébként maximálisan hálás vagyok, személy szerint ugyanis annak örülök igazán, ha egy fesztivál a műsoráról szól, nem kínokról-bajokról, szervezésről és annak problémáiról.

A lövöldözés mindenesetre felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak egy fesztiválra utazunk, hanem egy városba (majd tovább, egy faluba) is; már út közben tervezgetek, érdeklődöm, amolyan messziről jött emberként: mit érdemes megnézni errefelé. Hajlanék a szepsi templom irányába, információim szerint Szabó Ottó alkot(ott) ott, megfordul a fejemben a Rovás Galéria, aztán később úgy adódik, hogy szűkre szabott szabadidőmben mégis a popkultúra oltárán áldozok. Kiderül ugyanis, hogy Szepsi legnagyobb nevezetessége a Jimmy bár: jólértesült kollégám szerint ez Szlovákia egyetlen hivatalosan, azaz a család által is elismert Zámbó Jimmy-kegyhelye. A falakon Jimmy-képek (nem csak fotók, a főhelyen egy olajfestmény, melyen a művész naiv vidéki piktorok Jézus-ábrázolásainak modorában ragadta meg a Király feledhetetlen alakját), Jimmy-albumok; az étlapon Jimmy-tál, -koktél és -pohár. Természetesen kizárólag a bálvány dalai szólnak.

Gerde Tamás lánya és a segédjegyző (a kálazi Új Hajtás színjátszó csoport) Buzita, a fesztivál utolsó napjának és díjkiosztásának helyszíne alig több mint ezer lelket számláló település, de látnivaló itt is akad. Elsősorban a falu szocreál monumentumként ható, túldimenzionált kultúrháza, mely valószínűleg csak ilyentájt, az immár második éve részben itt megrendezett fesztivál idején telik meg. Azután megpillantom a gólyafészkeket, szépen sorban, a villanypóznák tetején – a fesztivál lapjában, a Lakomában, továbbá a cigiszünetek alatt többen találgatják, húsz vagy huszonegy-e a pontos számuk, azt azonban senki sem vitatja, hogy Buzita Közép-Európa legsűrűbben gólyásított területe. Mindemellett mint egy oszlopszentet csodálom meg a falu élő unikumát, a fiatal iskolaigazgatót, aki önként hagyta maga mögött dél metropoliszát, Komáromot, hogy szeptembertől a helyi iskolát irányítsa.

Ez a fesztivál nagyrészt a rácsodálkozásokról szól

Nézze el mindenki a hosszas bevezetést, mentségemre szóljon, hogy a hely és a rendezvény nálam-bennem ugyanazt az állapotot hívta elő: a rácsodálkozást. Már nem is tudom, miféle előfeltevésekkel, várakozásokkal indultam útnak, de az biztos, hogy a fesztivál résztvevőinek alaposan sikerült meglepniük. A rendezvény három napja alatt összesen tizenöt előadást láthattunk. Tizenhármat versenyprodukcióként mutattak be a színjátszó csoportok, a királyhelmeciek Rejtő Jutalomjátékát ajándékként hozták el, valamint színpadra lépett a losonci Kármán József Színház is Csókos kabaréjával.

A programot az örösi Tavirózsa színjátszó csoport előadása indítja, Feydeau Aludj el! című komédiáját mutatják be az inasról, aki hipnotikus képességét arra használja, hogy gazdáját cselédsorban tartsa, mígnem végül emberére akad. S rögtön az első meglepetés: tehetséges színészek komédiáznak a színpadon, a poénok jól előkészítettek, s szinte maradék nélkül eljutnak a nézőkig. A csécsi hagyományőrző csoport tisztes korú asszonyai minderre rádobnak még egy lapáttal: Vidám sirató című népi játékukban egy kiterített, nagyjából ember nagyságú, férfit formázó bábot állnak körül, zokogva-kántálva emlegetik az „elhunyt” tetteit, szokásait – mikor kihez járt „elölről-hátulról”–, s osztoznak az özvegyi gyászban. Mint mondják, nem a falujuk néphagyományait dolgozták fel, hanem a siratásokkal kapcsolatos anekdotákat szedték egy csokorba. Csak annyit tennék hozzá: a csécsiek megértetik velem, hogy gyakran túlbecsülöm a generációs és ízlésbeli különbségek jelentőségét – ami jó és szórakoztató, az standard érték. A királyhelmeci Bodrogközi Színjátszó Csoport profi az amatőrök között, ami játékstílusukban is megmutatkozik. Ebben a mezőnyben tudatosabbnak, kevésbé naivnak s némelykor kissé modorosabbnak is hatnak. Rejtő Jenő Herkules bonbon című egyfelvonásosával szerepelnek a versenyben, minden alak telitalálat, s megérdemelten jön a siker.

A második versenynapon tovább színesedik a fesztivál palettája. A kálazi Új Hajtás színjátszó csoport a népszínművet képviseli, a műfaj utóérzetének tűnő Gerde Tamás lánya című Borka Géza-darabot adják elő. Többen megállapítják, amit ők csinálnak, a naiv falusi színjátszás száz-kétszáz éves rétegének iskolapéldája. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a Zoboralján mennyire fontos a magyar szó felmutatása: az előadás jórészt a szóbeliségre, a meseillusztrációkat idéző színes díszletben beállított képekre épül; akciót nem nagyon látunk, de egy idő után nem is hiányoljuk, annyira egységes a produkció.

A nap során persze mozgalmas jelenetekben sem szenvedünk hiányt: előbb az ebedi színjátszó csoport mutat be egy újabb Rejtő-darabot, Az ötvenéves találkozót, amely akár a Jutalomjáték címet is viselhetné: a fergeteges előadás az utóbb az egyik színészi díjjal jutalmazott Góra Róbert jutalomjátéka. És a java még hátra van. A nánaiak Enriqe Labiche Első vizitjét adják elő a fesztiválon, s ezzel a teljesítménnyel nem csak innen vihetnék el a pálmát. Nincs olyan eleme az előadásnak, amelyet ne lehetne példaként az öntevékeny színjátszók elé állítani: a díszlet egyszerű, ötletes és kihasznált, a színészek több mint ígéretesek – technikásak is, a rendezés nem csak a szöveget látja maga előtt, hanem a szituációkat, a játék tempóját és térbeli felépítését, a gegek egyre meghökkentőbb fokozását is... A Pódium Színházi Társaság képviselői nem titkolt elégedettséggel jegyezték meg, lám-lám, ennyit tesz, ha a csoport nem szégyell részt venni egy-egy nyári színjátszó tanfolyamon. Ha tényleg ez az eredménye, mindenkinek melegen ajánlom.

(És itt jött el a második mea culpa ideje: aktus utáni rövid tudósításomból – állítom, a grammatikai szövevények következtében – kimaradt, hogy a nánai színjátszó csoport által elnyert tízezer koronás fődíjat a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete ajánlotta fel, s az intézet igazgatóhelyettese, Kiss-Szemán Zsófia adta át. Az érintettektől ezúton is elnézést kérek, valamint a hazai magyar kulturális történések sorsát szívemen viselő újságíróként egyben köszönetet is mondok a nagyvonalú támogatásért. Továbbá, elébe menve a félreértéseknek, leszögezem, hogy a díjátadón a rendezvényt ugyancsak nagyvonalúan támogató kulturális minisztérium képviseletében részt vett Jarábik Gabriella főosztályvezető is.)

Előbújnak az első esztrádcsoportok is

A második napon az első esztrádcsoportok is előbújnak. A műfaj a fesztivál első két évfolyamában túlsúlyban volt, most némileg visszaszorul, ahhoz azonban elég izmosan van jelen, hogy megállapíthassuk: jó esztrádot csinálni igazán nagy kihívás. Lakszakállasról két esztrádcsoport is fellép, a gyerekeket-fiatalokat felvonultató Trisztán és a falu korosabbjait összefogó Jácint. Ez utóbbi szolid nótacsokorral érkezik, amelyet talán nem kellene okvetlenül a színpadra vinni, a csárdai mulatozás jobban megállná a helyét emberközelibb formában. A Trisztán produkciója ennél problematikusabb: nem vagyok finnyás, készségesen elhiszem bárkinek, hogy a tizenéves lányok a latin-amerikai szappanoperák sztárjait akarják utánozni, de azt, hogy kisiskolás korú gyerekek kaparják a falat, hadd legyenek Luz Mariák, diszkókirályok és -királynők, még én sem veszem be. Innentől a csoport vezetőjének ízléséről van szó.

A Jácint produkciójával kapcsolódik össze bennem a várhosszúréti Gyöngyvirág Folklóregyüttes Fonó-lakodalmas című előadása: egy menyegző fázisainak aprólékos bemutatása, dalokkal, táncokkal, a vőfély verseivel, komótos étkezéssel... Annyira reálisnak, nem színházilag, pusztán a hagyományok által szerkesztettnek tűnik az egész, hogy már szinte meseszerű. És még egy érzés: mintha kukkolnék, miközben nézem a színpadi történéseket. A Csallóközben „gazsinak” hívják azokat, akik nincsenek meghíva a lakodalomba, de ha már egyszer ott sertepertélnek az ajtó előtt, illik egy kis ételt-italt kiküldeni nekik. Úgy tűnik, Várhosszúréten a gazsiknak kalács jár – a Szepsiben megtartott lakodalom után legalábbis azt hajigál a nézők közé a násznép.

Az utolsó nap Buzitán a Balogfala és Felsőlánc műkedvelőinek fúziójából megszületett Bóbika Színkör esztrádműsorával kezdődik. A tánccsoport balogfalai roma fiatalokból áll, az ő produkcióik élvezhetők – egy-egy tánc, például a fiúk Chippendales-imitációja, felejthetetlen –, a prózai részek viszont, hála az égnek, felejthetők. Utóbb a zsűri az összeállítás egészét értékelhetetlennek ítéli, némileg több komolyságot és tiszteletet igényelve a fesztivál iránt. Valószínűleg az történt, hogy a csoport megpróbált formát kovácsolni a hiányból és felkészületlenségből, s az egyes részeket egy fiktív próba eseményeivel igyekezett öszszekötni. Nem jött be. Ha lehet, a hodosiak előadása még nagyobb indulatokat vált ki. A csoport Kozma Imre ismeretlen szerző Petőfi szülei című színpadi játékával érkezik, s a nemzeti kokárdás és lobogós, a Himnuszt fináléként alkalmazó, a történelmet és Petrovicsék családi sagáját meglehetősen szabadon kezelő előadás érzékeny kérdéseket vet fel a magyarság kontra magyarkodás, a nemzeti öntudat, a nemzeti megmaradás kontra történelemkozmetikázás tárgykörében. Mai napig nem hagy nyugodni a kérdés: meg szokás tapsolni a nemzeti himnuszt, avagy sem?

Némileg oldja a kialakult ideges hangulatot a vezekényiek Péntek esti görbe tükör című paródiája: sörrel-ropival körülbástyázva tévé előtt ül a házaspár, a kaszniban szórakoztató műsorok, dáridó, szappanopera követi egymást. A poénokat kissé nehezebb a színpadon követni, az ötletekért azonban a szövegírókat elismerés illeti. A versengést a bátorkeszi KESZInPAD musicalje, a Hair zárja. Valami, ami pontosan a helyén van. Elsősorban a dalok: fantasztikusan szólnak – igaz, playbackről, de a bátorkeszi fiatalok saját hangján. Ők huszan a végére még odatettek valami kitaláltat és megcsináltat, valami szépet.

És legvégül az összbenyomásokról: nézve a színpadon zajló békés tempójú evés-ivást, lakodalmat és siratást, a felpörgetett akciókat és a „beállós” jeleneteket – s mindenekfelett és általában a játékot; s inkább sejtve-érezve, mintsem tudva, mi lehet mindezek mögött, miként jutott el egy-egy ötlet a megvalósulásig, a produkció a Bodrogközből vagy éppen a Csallóközből az országos fesztiválig; nem tudok másra gondolni, mint hogy kicsit közelebb kerültünk a hétköznapok ünnepeihez. Azokhoz az apró kis eseményekhez, amelyekben már alig látjuk meg a rituális tartalmakat, s amelyek Szepsiben és Buzitán egy-egy szép pillanatban a maguk tisztaságában, áttetszőségében jelentek meg. Jó volt három napig újra érteni a világot, tudni, mi miért történik. Legalább a színpadon.