Két szótaggal lemaradva

Párizsi idillFotó: KéparchívumMivelhogy valahol vegyes felvágott az egész. Mesének túl reális, nem mesének – hanem mondjuk mai történetnek – viszont nem elég hihető. Túl sok benne a csodás elem. Nagyon megírt, nagyon kiglancolt, nagyon megszerkesztett, nagyon regényes, nagyon valószerűtlen az, ahogy a történések tálalva vannak. Valójában ez egy tiniről szóló mindennapi sztori lenne, arról, hogy a főszereplő tinilány mindent szeretne, de semmit sem győz, szerelemre vágyik, de nem tudja, kit válasszon párjául, lassítani szeretne a tempón, de nem tudja, mi módon. Stilizált története arról szól, hogy kizökkent az időből, kizökkent az életéből, de kizökkent a valóságból is – álmai szerint akarja élni a valóságot, de a realitások nem hajolnak meg előtte.

Nem könnyű elmesélni A két szótaggal lemaradva történetét. Ugyanis nem a hagyományos értelemben vett sztorizó film Katarína Šulajová alkotása, inkább hangulatokat, eseményeket, fikciókat és álmokat klipszerűen felvillantó életkép. Az elsőfilmes rendezőnő, aki maga írta a film forgatókönyvét is – ez volt főiskolai vizsga-forgatókönyve – egy átlagos városi diáklány, Zuza kaotikus mindennapjaiból forgatott nyolcvannégy perces klipet. Zuzának (a rendezőnő húga, Zuzana Šulajová játssza) nem kell a pénzt a fogához vernie, nagy összegeket keres külföldi filmek szinkronizálásával és reklámfilmforgatással. Van egy fiúja, Kornel (Mikuláš Křen), aki kínai nyelvet tanul az egyetemen, és titokzatos kapcsolatai vannak kínaiakkal. De a szerelem éppen omladozóban, Zuza már maga sem tudja, akar-e együtt lenni Kornellal vagy nem. Ám az élet mindent megold, jön Párizs – ahova Zuza csak úgy kiruccan, mert megengedheti magának –, s mit ad az ég, Zuzának Olivier-t, a francia fővárosban élő legszebb hollandot. Akivel eltöltenek egy csodálatos romantikus napot a Szajna-parti metropolisban, amiből mi, nézők nyálcsorgató szép felvételek zuhatagát kapjuk párizsi hangulattal. Hogy a romantika minél csöpögősebb legyen, jó szlovák szokás szerint Zuza korbácssajtot akaszt a holland fiú füle mögé, ő pedig egy szürke kis egeret kap cserébe. Aztán Zuza jön haza, szakít Kornellal, és három hónapra kiköltözik Párizsba, mert teljesen odavan a szép hollandtól, totál biztos benne, hogy az élet is egymásnak teremtette őket.

Olivier is boldog, nyílik a borosüveg a pazar párizsi lakásban, megesik az első testi kapcsolat, Zuza a hetedik menyországban érzi magát. Olivier azonban tömören közli, ennyi volt, kész. Zuza összetörik, a szakítás miatt sírva-ríva úgy dönt, Olivier nélkül nem Párizs Párizs, és húz vissza Pozsonyba.

Van itt még két szál, amely mint forró csoki a vaníliafagylaltot, körbefolyja a sikertelen love storykat. Zuza apja és nagyanyja, Erzsébet. Az apja, aki az alkoholt választotta élettársul, csak akkor keresi őt, ha pénzre van szüksége. Ám ha már a szerelem nem jön be, happy endnek bejön az apai szeretet: apa és lánya megtalálják az elveszített érzelmi fonalat. Na, és itt van Erzsébet, a bölcs, okos, minden helyzetben határozott, szeretetbomba nagymama. Ő a legcsodásabb elem a filmben – az, ami Šulajová mozijából a legtovább megmarad (vagy az egyetlen, ami megmarad) Ferenczy Anna kitűnő alakításának köszönhetően. Egy régimódi, ám démoni öregasszonyt kelt életre, nagyon érzékletesen. Igaz, a megírt figura (nem a színészi alakítás) már-már túlexponált, ám e nélkül a túlexponáltság nélkül gyengülne a film komikus-abszurd vonala.

A klipszerűséggel magyarázható – mert ez a megoldás megengedi –, hogy néha a fő vonalról leválasztható, csupán hangulatfestő elemek is bekerülhetnek a filmbe: például az az elnyújtott epizód, amikor Kornel beviszi Zuzát a kínai kereskedők szálláshelyére. Nincs tétje és poénja a jelenetnek. Talán csak azért került bele, mert ez a produkció minden dicséretet megérdemlő „nemzetköziségét” gazdagítja – a filmben beszélnek szlovákul, magyarul, angolul, franciául és kínaiul.

Talán a párizsi helyszín, talán a fiatalokról szóló történet idézte elő, talán a mindkettőben dominánsan ott lévő nagymama alakja, hogy Katarína Šulajová moziját nézve belső szemeimmel Török Ferenc nagyszerű munkáját, a Moszkva teret is láttam. Az előbbiből sajnos azt hiányoltam, amit az utóbbival kapcsolatban egyik kritikusa fogalmazott meg: „amit ebben az elragadóan friss, rendkívül lendületes és hamvasan üde alkotásban látunk, maga a megelevenedett élet, a legapróbb részletekig érzékelhető valóság”. Azért érinthet meg a Moszkva tér erősebben, mert egy nemzedéki érzésről szól, a Két szótaggal lemaradva pedig egy diáklány magánérzéseiről. Bár a tavalyi Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert – nem vagyok vele tisztában, mit díjaztak, mert nem tudom, lényegileg arról szól-e a mai szlovákiai valóság, amiről a legújabb szlovák film. Jó, kacarászni lehet mondjuk azon a helyzeten, amely Zuza illegális parkolásáról szól. Kiszállnak azonnal a fuvarozók, hogy elvontassák a tilosban parkoló járgányt, de mikor Zuzában felismerik az egykori gyermek tévésztárt, arra kérik, lejtse el a híres gólyatáncot, amit olyan bájosan táncolt kislánykorában, s a kocsiját nem vontatják el. Szóval lehet ezen az epizódon szórakozni, és közben megállapítani, hogy ilyen is csak egy filmben történhet meg.

A film háromnegyedétől azon morfondíroztam, hogy a meglehetősen laza eseményegyveleget miképpen lehet egy picit is hihető véggel lezárni. De nem találtam olyan dramaturgiai fordulatot, amellyel helyre tudtam volna rakni a helyrerakhatatlant. ĺgy aztán arra a következtetésre jutottam, hogy addig én is lehetek filmrendező, amíg kibontok egy szálat, pörgetem-forgatom ide-oda, belezsúfolok jópofi dolgokat, megspékelgetem abszurd helyzetekkel, de ha nem tudom oda elvinni, ahol valamiféle megoldás felsejlik, s a kibontott ívből megfontolható tapasztalás leszűrhető, hát nem tudom... Az ugyanis, hogy segítségül hívok egy neves filmrendezőt – mint Šulajová tette –, s megkérem zárja le a filmemet a saját filmjével, bizony-bizony elég hamiskás megoldás.