Kertelés a kert körül

Az ember, ha írni akar egy előadásról, lehetőleg tartsa nyitva a fülét a bemutatót követő fogadáson is, mert érdekes nüanszokhoz juthat. Huba például megosztott a koccintani kész vendégekkel egy szívszorító személyes adalékot a díszlettel kapcsolatban. A gyakran „játszó” ajtókeretről és a felfüggesztett ablakkeretekről, amelyekre fehér fátylakat aggattak, (és amelyek egyébként nem igazán nyerték el tetszésemet, lévén, hogy a nyolcvanas évek szcénográfiáját idézik), kiderült, hogy a rendező bontásra ítélt szülőházából származnak. Nemrég végignézte, amint markolókval szedik fel azt a parkettát, amelyre gyermekként annyira kellett vigyáznia, nehogy megkarcolódjon. És így már más a helyzet a díszletet illetően, mert hiszen a Cseresznyéskert a régi értékek pusztulásáról, a gyermekkor jelképeinek eltűnéséről szól. Arról, hogy mi marad nekünk, ha szétzúzzák az emlékeinket, és vajon a családi idill valódi volt-e, vagy csak fantáziánk festette rózsaszínre.

Egy másik, ünneplés közben elkapott mondat is ide kívánkozik. Nem árulom el, ki mondta, de a fentiekből könnyen kitalálhatják. Hogy tudniillik a komáromi társulatban akad néhány egészen kivételes aktor, és a Nemzeti Színházban örömtáncot járnának, ha lenne egy olyan színésznőjük, mint Bandor Éva.

A Cseresznyéskert egyértelműen Bandor jutalomjátéka, aki valamennyi szerepébe, még a habkönnyű, zenés izékbe is különleges színt visz, árad belőle a tehetség, a tudás, plusz az a fajta karizma, amely csak a legnagyobbak sajátja. Ranyevszkaját márpedig csak a nagyok tudják eljátszani, mivel a hisztizésre hajlamos, ábrándos, finom úrinő szerepe tele van hirtelen hangulatváltásokkal, kiszámíthatatlan reakciókkal, és meg kell tudni jeleníteni azt a régmúlt világot is, amelynek a darab során lesz egyszer s mindenkorra vége. Ráadásul végig éreznünk kell, hogy az általa megidézett egykori családi idill már a múlté, nem lehet visszahozni, mert a család teljesen „szétreccsent”, a rokonok mást mutatnak magukból, mint amik valójában, életük folyamatos önbecsapás. Bandor Éva úgy tud jajveszékelni, hogy közben szinte instruálja a „jelenet” tanúit, hogy miként reagáljanak rá. Úgy csókol meg egy szekrényt, hogy a gesztus egyszerre komikusan teátrális, őszinte és szimbolikus. Úgy hallgatja a jobbágyból sikeres kereskedővé váló Lopahin racionális érvelését, mintha valami furcsa rímelésű verset szavalnának neki. A Lopahint alakító Tóth Tibor szintén remekül oldotta meg feladatát: gesztusaival és hangozrdozásával eleinte szinte exkuzálja magát társadalmi felemelkedéséért, a kert megvásárlását taglaló részeg monológjában sincs kivagyiság, csupán egy sikeres üzletközés történetét halljuk, és némi önelégültséget látunk. Mokos Attila Ljuba bátyját, Gajevet alakítja, egy nagy gyereket, aki saját világában él, és hajlamos a szócséplésre. Olyan „idegesítő”, hogy a néző egy pillanatig sem tudja azt hinni, hogy a Gajevben (is) testet öltő múlt értéket képvisel. Ez a férfi az új világban halálra van ítélve, hiszen azt sem fogja fel, hogy a banktiszviselő nem egyenlő a pénzemberrel.

Csehovnak és Hubának hála a többiek is kibontakozhatnak, mindenkinek van legalább egy jelenete, amikor ő a főszereplő. Az egyszerű cselédlányból már-már fehér kacsójú dámává avanzsáló butácska Dunyasa (Molnár Xénia) iránt rokonszenvvel teli sajnálatot érzünk, amikor nem lát a szemétől, és Jását, az ingyenélő, csöppet sem szimpatikus inas (Majorfalvi Bálint) szerelméért epedez. Ánya, a főhősnő lánya (Tar Renáta), valamint az örök diák Trofimov (Szabó Viktor) arra vannak kárhoztatva, hogy a jövőt képviseljék egy olyan közegben, amely a múltból táplálkozik. Varja, a fogadott leány (Holocsy Krisztina) sorsa megpecsételődött azzal, hogy nincs hozománya. Balul végződő lánykérés-jelenete Tóth Tiborral a darab egyik legtragikomikusabb pontja.

Csehov komédiának szánta a művet, amely a cseresznyéskert nosztalgikus múltja és a felparcellázott üdülőtelkek praktikus jövője közti senkiföldjén játszódik. Talán ezért érzik a rendezők, hogy állást kell foglalniuk ebben a végzetes alternatívában, és a kegyetlen modernizációval szemben a hagyományos humánus értékekre kell szavazniuk. Anton Pavlovics azonban szerintem nem így állította fel a képletet. Nála pozitív és negatív irányban egyforma távolság van a szereplők önértékelése és valódi énje között. Helyzetfelismerésük labilitása kiszolgáltatja őket sorsuk átláthatatlan dramaturgiájának, ezért lehetnek komikus alakok. Ezt vélhetően Martin Huba is így gondolja, legalábbis a látottak alapján erre lehet következtetni. A komáromi Cseresznyéskert egy erős, emlékezetes előadás. Bárcsak minél hosszabb ideig műsoron maradna ebben az értékvesztett korban…