Kávé és cigaretta mellett

Iggy Pop és Tom WaitsBevallom, Jarmusch régi nagy kedvencem, már a Florida, a paradicsom óta. Az 1983-ban készült – „magyar vonalú” –fekete-fehér film két „lúzer”, Willie és Eddie története, akiket elkerül a nagy amerikai álom, és a társadalom perifériáján tengetik életüket. Tulajdonképpen semmi fontos és sorsfordító nem történik velük. Jarmusch a Florida, a paradicsommal nem csupán fesztiváldíjakat nyert, hanem egy csapásra az amerikai független film kultikus alakjai közé emelkedett. Nem szereti a bombasztikus, hatásvadász történeteket, nem a „lehengerlő mozi” híve. Rendezőként inkább azok a dolgok érdeklik, amelyeket mások egy kézlegyintéssel elintéznének: „ez nem téma”. Jarmuschnak igen. Szerinte az élet jelentéktelennek látszó pillanatok sorából áll össze. Vagy ahogyan sommásan megfogalmazta művészi módszerét: „Az életnek sincs cselekménye, akkor miért kellene, hogy a filmnek legyen?” Az Éjszaka a földön című filmjének ötlete például onnan jött, hogy megfigyelte: a vásznon a taxiba vagy beszállnak a szereplők, vagy kiszállnak belőle. De azt ritkán látni, hogy a taxiban mi zajlik. Ő megmutatta. Nem is akárhogyan.

A Kávé és cigaretta folytatja Jarmusch jelentéktelennek látszó eseménygyűjteményét: a film ugyanis tizenegy minitörténetből áll össze, amelyben két, legfeljebb három ember találkozik egy kávéházi asztalnál, és beszélgetnek. Jarmusch ezúttal is fekete-fehérben mesél, a sztorik érdekessége, hogy a legelső epizódot csaknem húsz évvel ezelőtt forgatta, ezekhez csatlakozott aztán az évek során a többi, még végül egy egész estés filmmé állt össze. (Az egészség védelmezőinek megnyugtatására közlöm: az epizódokban a cigarettázó hősöket nemegyszer figyelmeztetik, hogy jobb lenne, ha nem dohányoznának annyit.) Hogy Jim Jarmuscht nem csupán a nézők szeretik, hanem a színészek is, azt az is bizonyítja, hogy rendkívül népes sztárcsapatot sikerült összeterelgetnie a történetekbe: Roberto Benigni, Steve Buscemi, Cate Blanchett, Alfred Molina, Steve Coogan és Bill Murray tűnik fel a vásznon, mellettük pedig a könnyűzene olyan legendás alakjai, mint Tom Waits és Iggy Pop, a Wu-Tang Clanos RZA és GZA, vagy a White Stripe zenekar testvérpárja. A beszélgetések látszólag nem túl fontos dolgok körül kavarognak, nem is a téma a lényeg. Hanem inkább az, hogy egy csésze kávé (vagy több) és egy-két szál cigaretta (vagy több) erejéig belépünk ezeknek az embereknek az életébe. Két-, esetleg többszemélyes rövid játszmáknak lehetünk tanúi, amint azt a felülről fényképezett kávéházi asztalok sakktáblára emlékeztető mintázata többször is finoman jelzi. E játszmák persze nem élethalálharcról szólnak, de megtudhatunk pár lényeges (vagy lényegtelen) dolgot a szereplőkről. Mondjuk akár arról, hol vannak éppen az életben, mi van mögöttük, vagy merre tartanak. Nem túl sok mindent, az igaz, de hát, mondhatná erre Jim Jarmusch, az életben sincs lehetőségünk arra, hogy egy ember jellemfejlődését vagy sorsát a kezdetektől egészen a végéig kísérjük. A film alapötlete nagyon jó. Csak talán túlságosan is életszerűre sikeredett a történetek füzére. Vagyis amint az élet sem mindig csupa izgalom és feszültség meg szórakozás, hanem bizony előfordulnak benne olyan pillanatok is, amelyekre nem lehet más jelzőt használni, csak ezt: „unalmas”. Van a Kávé és cigarettának néhány kitűnő „tartópillére”, ezek a minitörténetek igazi jarmuschi mestermunkák, de sajnos pár epizódtól hiába várjuk, hogy lekösse a figyelmünket, ez nem igazán sikerül. Egy azonban bizonyos: ha másért nem, Alfred Molina és Steve Coogan kettőséért érdemes megnézni a filmet. Még ha ők ketten nem is kávéznak és cigarettáznak. Csupán teáznak.