Karcolatlan ég

A Két ég satujában Acsai Roland negyedik verseskönyve, s alighanem legérettebb, legegységesebb munkája. A kötet keletkezéstörténete közismert, de ismerete nem előföltétele a befogadásnak. Az ifjú művészházaspár ösztöndíjas hónapjai északon mindenesetre ragyogó eredményre vezettek: a versek és a képek egymást kiegészítve, egymásnak felelve, egymásra utalva (és ráutalva) állnak össze bonthatatlan egésszé.
A finnországi szcenika eredményezhetne otthontalanul hideg természetlírát is. Hogy nem ez történik, abban a természet és a szerelem metafizikus érzékeket megnyitó hatalma játszik szerepet. Az idegen tájban helyét kereső pár a létezésben otthont remélő kreatúra képét ölti. Acsai szövegei – zömükben nagy sorkezdő betűkkel klasszicizált, szakaszolt szabadversek – archetipikus motívumokat hoznak játékba, archaikus érzületeket bírnak szóra. „Az éghez való odadrótozottság, a transzcendencia szükségszerűsége” (Molnár Illés) fokról fokra válik személyiségalakító tapasztalattá. „A föld nem szökhet meg a menny elől” – szól a fölütés (Egy kemijärvi tornácon; 9.). A vers zárlata megerősíti az ontológiai teljességélményt: „A menny elől nem szökhet meg a föld” (10.).
Az erdő, a tavak, a szauna, a fahíd, a templom és a tenger egyaránt fontos vershelyszínek. Az idegenség megtapasztalása a tisztaság e különleges közegében sorsfordítóan árnyalja a beszélő önértését. (Aki saját mivoltára a páros lét feltételei között ismer, ismerhet rá: „Megkerestem a kezemet, / Hogy Vera kezét kereshessem vele” [Ruska; 16.].) A létezés egységének és teljességének tapasztalatnál erősebb sejtelméről a versek hasonlatok, párhuzamok, analógiás képek útján számolnak be: „Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek. // Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem” (Kemijoki; 12.). Nemcsak az idő-, a térélmény is mítoszi világot von a versek alanya köré: „A tó lúdbőrös vize olyan pontosan / Tükrözte az eget, / Hogy el sem lehetett dönteni, / Merre van a fent, / Merre a lent” (Két ég satujában; 17.). A mítoszias jelenetezésben az is ésszerűnek tűnik föl, hogy egy fenyőnek lábnyoma van, a beszélőnek pedig joga a természeti létezők közé szervesülni: „Az erdei tó jegén érintetlen volt a hó. / Kiléptem saját időmből, és egy fenyő / Lábnyomait követve beléptem / A zuzmók idejébe, a fényébe, hattyúkéba” (Hószobrok; 32.).
A természeti szépség és a szerelmi boldogság egymást átjáró minőségei, mint írtuk, metafizikus érzékeket nyitnak meg. Fokozhatná ezt bármi? Nem hinnénk – és mégis. A kötet utolsó szólamai a gyermekvárás miszteriális örömét ecsetelik: „Amikor elunom hallgatni az egyik / Patak hangját, elvándorolok a másikig, / Ahogyan véred áramlását hallgató / Magzatunk, amikor fülét az artériás / Véráramról a vénásra helyezi” (Eszünkbe jut majd; 87.).
A „karcolatlan ég” (Sininen hetki; 43.), a „folyamatos jelen idő” (Tabula rasa; 63.), a „mohák // És zuzmók // Fénnyel telt mélysége” (Fénnyel telt mélység; 78.), azaz a világ, amelyben „minden / Fénnyel viselős” (A nyár könyve; 69.): Acsai Roland könyvének e tartalmak biztosítanak saját helyet, egyedi rangot kortárs líránkban. Hogy a létezés embertől érintetlen része miféle erővel képes megérinteni az embert – talán eddig is tudtuk. Most jobban tudjuk.
(Acsai Roland: Két ég satujában. Acsai Varga Vera festményeivel. Bp., Palatinus, 2008) (Halmai Tamás)