Hét év nemes gyarlóság, avagy búcsúzik a Better Call Saul

A „klasszikus sorozat” szavak a legtöbbünkben jó eséllyel szorgosan nyomozó detektívek és gondtalanul bohóckodó baráti társaságok képeit idézik fel. Olyan műsorokét, melyek minden epizóddal egy új történetet meséltek ugyanazokról a szereplőkről, előidézve egyfajta sajátos komfortérzetet, amibe jó volt minden este belesüppedni a kanapé előtt. Aztán jött az HBO Maffiózók című sorozata, és minden megváltozott. A telenovellák onnantól grandiózus, évadokon átívelő történetekkel, fokozatosan fejlődő, tökéletlen figurákkal kezdtek operálni, és ugyanezen formulának hódolt be annak idején a Breaking Bad is. Az állandóság és a visszatérő stáb kényelme ugyan továbbra is adott volt, ám minden újabb epizódban szembesülnünk kellett az előző heti események következményeivel, egyes szereplők pedig a szemünk előtt válhattak fokozatosan jobb vagy rosszabb emberekké. A Netflix és egyéb streaming-szolgáltatók azonban új érába terelték a sorozatvilágot. Az évadok többnyire már nem hétről hétre bontakoznak ki, hanem minden epizódjuk egyszerre lát napvilágot, úgynevezett „binge-elésre”, vagyis a teljes széria egy helyben való végigülésére ösztönözve a közönséget. Telenovellák helyett sokkal inkább 8–10 órás filmekként vannak reklámozva, emiatt pedig akaratlanul is kiveszik belőlük a televíziózás varázsa. Az a varázs, amit a Better Call Saul hét éven át páncélos lovagként őrzött.

Hitelesen a bűnözésről

A sorozatok legszembeötlőbb előnye természetesen a hosszuk. Az arra való lehetőség, hogy elidőzzenek szereplőik és történetszálaik felett, és hogy egy élő-lélegző világot fessenek köréjük, mely részletgazdagságában akár a sajátunk is lehetne. A Better Call Saul például Albuquerque városáról, pontosabban annak gengszterektől és kartellektől hemzsegő alvilágáról szól. Emiatt pedig az egyik legfontosabb feladata, hogy hiteles képet fessen a bűnözésről. Ebben a sorozatban nincsenek impulzív, puskaropogástól és sztoicizmustól illatozó, hollywoodi bűncselekmények. Minden átverést, minden rablást és gyilkosságot tudatosan elő kell készíteni, majd a lezajlásuk után el is kell velük számolni. A célpontokat ki kell ismerni, a rendőrség figyelmét el kell terelni, a holttesteket el kell tüntetni, és ezek a körülmények gyakran több játékidőt ölelnek fel a tulajdonképpeni akciónál. Ez azonban egyáltalán nem gond. Az, hogy a szereplőkkel együtt fontolhatunk és tehetünk meg minden lépést, hogy mellettük vagyunk, amikor visszafordulhatnának, de nem teszik, nemcsak a velük való együttérzést segíti elő, de szolgátatja azt a fajta „kulisszák mögötti” izgalmat, amit egy ilyen sorozattól várunk. Hiszen az alvilági fikciót ez teszi érdekessé: az árnyékok közti élet, a szélhámosok találékonysága, a pofátlanságuk, egy szóval minden, ami a saját mindennapjaink mellett egzotikusnak tűnik.

A tökéletes antihős

Ahhoz pedig, hogy az erkölcsi stabilitásunkat megőrizve hajózhassunk efféle vizekre, szükségünk van egy kapitányra: egy antihősre. Valakire, akiben egyaránt testet ölt a megalkuvó természetünk és a lázadó fantáziánk. Az ilyen szereplők alá pedig mindig is a sorozatok adták a legsimább szőnyeget, hiszen minél mélyebbre süllyed egy figura, annál több időt kell mellette töltenünk, hogy továbbra is elhiggyük, megéri szorítani neki. Saul Goodman pedig hibátlan antihős. Leginkább azért, mert minden cinizmusa és impulzív döntése mögött zsigeri szinten átérezhető traumák és beteljesületlen vágyak állnak, melyek ha megbocsáthatóvá nem teszik is őket, megérthetővé annál inkább. A széria hat évada alatt szemtanúi lehetünk annak, ahogy Saul újra meg újra megpróbál kitörni a szélhámosság béklyóiból, de valaki mindig visszarántja. Ezek pedig többnyire épp azok az emberek, akiktől a segítséget kéne kapnia. A Better Call Saul egyik legnagyobb érdeme, hogy tudomást vesz az emberi kapcsolatok már-már félelmetes összetettségéről. Otthont ad például az egyik legizgalmasabb toxikus párkapcsolatnak, amit filmben láthattunk; egy olyannak, amit nem röpködő tányérok és veszekedések kárhoztatnak el, hanem éppen a másik hibáinak maradéktalan, a fejlődést egyáltalán nem számonkérő tolerálása.

Saul érzelmileg csapongó utazása pedig nem lenne annyira hatásos, ha a fantasztikus színészi alakítások mellett nem adnának hozzá semmit a különböző rendezői, operatőri és technikai bravúrok. Az epizodikus jellegnek köszönhetően az alkotóknak rengeteg terük adatik a kísérletezésre, akár elborult ötletekkel, akár szokatlan műfaji jegyekkel vagy látványelemekkel. Az utolsó évadra különösen elmélyül ez az irányvonal, merészebbnél merészebb csavarok és narratív húzások váltják egymást, a néző pedig könnyen úgy érezheti, mintha egy olyan étteremnek volna rendszeres látogatója, ahol sosem tudni, mi kerül a tányérra, a séf azonban minden alkalommal felülmúlja a legoptimistább elképzeléseket is. Minden szokatlan kameramozdulat, minden bizarr hangeffekt, minden ki nem mondott, csupán sejtetett megszólalás puzzle-darabként járul hozzá egy olyan végtermékhez, amiben makulátlanul egyesül szórakozás és művelődés.

Együtt élni a szereplőkkel
Mindez pedig nem két órába sűrítve, hanem 63 epizódon keresztül. Emlékszem, középiskolában egyszer találkoztam egy magyar író azon véleményével, hogy minél rövidebb egy irodalmi mű, annál jobb; elvégre a hosszabbakat elkerülhetetlenül megszakítja az élet, és ezért nem lehet igazán elmerülni bennük. Ha ez a probléma valóban létezik, akkor a televízió a tökéletes áthidalása. Hiszen egy telenovella számol a szünetekkel, hetek, hónapok, akár egész évek kimaradásával. Az alkotók tudják, hogy a néző a szereplőkkel együtt éli az életét, velük együtt változik, mellettük sérül és mellettük gyógyul. Az összkép több sima szórakozásnál, akár egész életszakaszokat végigkísérő élmény is lehet, ami a személyiségünk, világlátásunk formálásában is közrejátszhat.

Egy ilyen történet kielégítő lezárása pedig nemcsak nehéz feladat, hanem komoly felelősség is. A Better Call Saul szerencsére elegánsan veszi az akadályt. Olyan fináléval ajándékozza meg a közönségét, ami inspirál, és ami emlékeztet, hogy bármennyi hibát vétünk is, bármennyire elveszünk is a saját gyarlóságunkban, soha nincs késő megfordulni, és felelősséget vállalni. És elhisszük neki, mert ott voltunk, ahogy éveken át fogta a kezünket egy tökéletlen jellem minden botlásán és feltápászkodásán keresztül. Micsoda élmény! Erre képes a televízió, ha levegőhöz jut.