Hegyi Zsuzsa: Áprilisnak bolondja

Áprilisnak bolondja, főmászott a toronba, onnan nízte, hány óra, fél tizenkettő, szamár mind a kettő, röhincséltünk egymáson, ha szeleburdi, eszetlenke lánykaként jól sikerült az április elsejei, egymás oktondi becsapása. Egy jó fenét se tudtam én a költészetről. A másféléről. Mígnem csak fellopakodtam az áporodott szagú padlásunkra, aminek az egyik sarkában anyánk ósdi ridiküljei meg a régimódi cipői hevertek, elképesztő titkosság, nagy izgalom volt a velük való játszás, az átváltozás elképzelt fiatal anyámmá, a másik sarokban meg egy halom egérrágta könyv, sose mertem megkérdezni, hogyan kerültek oda. Érdekes, a szüleim sem kérdezték, hogy került sok könyv hirtelen a délutáni odúmba.

Sok ilyen elhallgatás volt, néha azt gondolom, ezek a titkos zugok, az elhallgatások tették örökre boldog beteggé. Mert a fertőzést azonnal megkaptam. Sose gyógyultam ki belőle. Soha nem is fogok, nem is szeretnék. Jó, kellett azért egy jó tanító, akinek azt mondhattam, már ötszáz verset is tudok, tanító bácsi, mert csak úgy jönnek belém, kellett azért az anyám, akinek addig könyörögtem, amíg megengedte, hogy megvegyek néhány könyvet, kellett a... mi is?. A fene se tudja, a kegyelem talán, az olvasni szeretés kegyelme. Igen hamar lett hát nekem minden napom a költészet napja. Olvasom, hogy ilyesmit, versnapot 1956 júniusában tartottak először, de csak 64-ben lett József Attila születésnapjára a költészeté ez a nap. S hogy mintául a Szovjetunió (édes istenem) szolgált, ahol 1955-től volt munkásmozgalmi versek ünnepe, s hogy 1963-ban döntött úgy a... s már nem is olvasok tovább, mert már nem is érdekel a költészet napja, igazából soha nem is érdekelt, ahogy a hasonló, hamiskásan feltupírozott napok sem, ahogy, gondolom, az áprilisiakat, az örök szerelmeseimet sem: Juhász Gyula, április 4., Örkény István, április 5., Tóth Árpád, április 14., Jékely Zoltán, április 24., s a két igen nagy, a tizenegyedikén született József Attila és Márai Sándor.  

Tóth Árpád egy alig ismert verse így szól:

Április, április, bolondok hónapja! / Szeretlek én téged, - a föld akkor kapja / A langyos csillogó, locsogó esőket, / Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled...// Április, április, - bolondok hónapja! / Zöld füvét a csikó ropogva harapja, / Zsenge reménységnek harmatozó füvét / Harapja friss szájjal egész Emberiség.// Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok, / Hajoljatok reánk, derék, új falombok, /
Az legyen a divat, áprilisi fényből, / Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.

Mindig a könyv boldogító fogságában éltem. Volt, hogy a fizetésem majdnem egészét a könyvesboltban hagytam, jó, azért ez még lánykoromban történt, ilyet hosszú, nagyon hosszú évek óta bizony nem tehetek, sőt. Réges-régen voltam én könyvesbolti eladó is, híres festmények másolatait is árusítottuk, egyszer bejött valaki, kérdezte, van-e még ásítóinasuk, a raktárból meg kijött az egyik aranyos, de soha egy könyvet el nem olvasó kolléganőm, s megkérdezte: engem keresnek? Vagy amikor így szólt hozzám a divatos hölgy: azt a vörös sort kérem. Szereti az írót, kérdem vissza. Nem, nem is ismerem, de a szőnyegemhez meg a bútoromhoz épp passzol. Régi történetek, ilyenek ma már nem fordulnak elő, ugye?

Végül két részlet a nagyon híres, nagyon nagy költő Április 11 c. verséből:

„A talló kalászait hányva /S a verebek közé belesvén / Nagy szél kapott föl egyszer engem / Hirtelen, áprilisi estén“

„A kártyás munkásnak fiúként, / S a szép, ifjú mosóasszonynak. / Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, / Fejkendőbe kötözött gondnak.“