Elvis, avagy egy hajdani király tomboló nekrológja

Egy művészlegendát vászonra vinni mindig hálátlan feladat. Hiszen miképp érzékeltessünk hitelesen transzformatív erejű botrányt és provokációt egy olyan korban, amikor az interneten már bárki polgárt pukkaszthat a nappalijából? Hogyan tisztelegjünk egy formabontó tehetség előtt úgy, hogy a végeredmény kreatív alázatot, ne pedig egy Wikipédia-cikk szárazságát árassza? Az első lépés mindenképpen az, hogy az alkotói székbe egy velejéig merész figurát helyezzünk; esetünkben Baz Luhrmannt.


Királyi pompa

Az ausztrál rendezőt sokan a Moulin Rouge! és a DiCaprio-féle A nagy Gatsby atyjaként ismerhetik. Olyan filmkészítőként, aki nem fél zavarba ejteni a közönségét kaotikus, mégis megkapó képsoraival, sem pedig újraértelmezni vagy modernizálni mindent, amihez csak hozzányúl. De egyben olyanként is, aki mindent megtesz, hogy a mozijegy áráért ne egy futószalagon gyártott tucatélményt kapjunk. Ez alól az Elvis sem kivétel. Luhrmann filmje sajátosan kíséri végig a rock 'n' roll-legenda (Austin Butler) életútját, különös tekintettel annak komplikált, önkényes kapcsolatára menedzserével, Parker ezredessel (Tom Hanks). Sőt, mivel az eseményeket bizonyos értelemben épp az ezredes szemszögéből tálalja, ezért aki a Bohém rapszódiához hasonló, személyes történetet vár, az jó eséllyel csalódni fog.

Az Elvis már az első pillanattól nyílt lapokkal játszik. Kapásból megdobja a nézőket pár olyan stúdiólogóval, melyeket meganimálni önmagában többe kerülhetett, mint amennyit a legtöbben egy év alatt keresünk, és akkor ez még a film visszafogottabb momentumaihoz tartozik. A Luhrmannra jellemző rövid, dinamikus, már-már agresszív ritmust diktáló képek és bevágások az első perctől az utolsóig váltogatják egymást. Az összkép leginkább a Moulin Rouge!-t idézi, de aggodalomra semmi ok, ugyanis történelmi hitelességét egy pillanatra sem veszti el. Ez nagyrészt a látványtervezőknek köszönhető, akik komplex, színekben pompázó szettjei, kosztümjei és frizurái szinte 3D-nyomtatják elénk a század közepi Amerika heves, zsúfolt mindennapjait. Egy-egy ruhadarab láttán fáj belegondolni, mennyit vacakolhatott vele a kosztümtervező, hogy aztán Luhrmann egy tizedmásodpercre vágja csak be. A stílus azonban aligha nevezhető öncélúnak, mögötte ugyanis kirajzolódik egy olyan hangulatvilág, ami nemcsak látványban, de eszmeiségben is megragadja, mit is jelentett Presley a korabeli publikumnak.
 

Vérrel és verítékkel

A papírvékony cselekmény a film huzamosabb részében a háttérbe szorul, helyette Presley szakmai megjelenéseit, kisebb-nagyobb botrányait élhetjük újra. Ezeken a jeleneteken pedig semmit nem spóroltak. Elképesztő az az intenzitás, amit egy-egy koncertjelenet sugároz, Luhrmann provokatív megoldásai pedig csak tovább mélyítik a nyúlüreget. Presley zenéjéhez nemritkán modern rap- vagy popdalok társulnak, melyek váratlansága könnyen fészkelődésre késztetheti a gyanútlan közönséget. Hasonlóan, ahogy a Király szuggesztív mozdulatai is tették azt megannyi gyanútlan amerikaival. Az Elvis hangos, energikus, de fárasztó élmény is, ami sokakat valószínűleg elidegenít majd, különösen a 160 perces játékidő tükrében. Ez viszont szándékos, hiszen a történet minden felszínessége mellett végig elkötelezett marad egy bizonyos érzés mellett: ez pedig a rabságé.

A cím ellenére ez a film nem csak Elvisről szól. Nem fogjuk jobban megismerni az arcot, az egyént a mítosz mögött, hiszen narrátorunk, Parker ezredes sem ismerte, ő sem értette meg soha. Luhrmannt kettejük szembenállása érdekli, amit talán pontosabb lenne meghunyászkodásnak nevezni, legalábbis a címszereplő részéről. Egy frusztrált, reménytelen viszony, melynek kilátástalansága remekül mutatkozik meg a Tom Hanks és Austin Butler közti erőteljes izzásban. Előbbit kifejezetten üdítő egy „gonosz” szerepben látni, ám a vezéralakítás egyértelműen Butleré. Valami hihetetlen, mekkorát alakít ez az ember; nemcsak mozgáskultúrájában és hangzásában idézi meg tökéletesen Presleyt (és csaknem a film felében mindezt a saját énekhangján), de szinte kényelmetlen az az elkötelezettség és energia, ami a koncertjelenetek alatt árad belőle. Butler a határait feszegeti a szerepben, amire szükség is van, hogy igazán átérezzük, milyen árat fizetett a rock 'n' roll királya, hogy a trónon maradhasson.

Egyedül milliók között

Ahogy fogynak a jelenetek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az Elvis egy szomorú történet. A gyakran önismétlő eseményeket, az állandó pörgést és hangzavart nekünk ugyan csak két és fél intenzív óráig kell tűrnünk, Presley azonban bennük élt. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyi igaz abból, amit látunk, de talán nem is kell ezen rágódni. Luhrmann víziója ugyanis rendkívül megkapóan aktualizálja ezt a kulturális ikont. Presley életútja történelmi ereklye helyett emészthető életérzéssé alakul, amivel a fiatal felnőttek különösen könnyen tudnak majd azonosulni. A film keserédességét talán az utolsó jelenet ragadja meg a leginkább, amely nem véletlenül az egész film legszelídebb, legkevésbé kapkodó momentuma. Itt végre Butler is levetkőzheti magáról a felelősséget, hogy egy sztárt, egy legendát testesítsen meg, és visszaadhat valamit a vágyakozó, elégedetlen, hús-vér emberből, akit a frizura maga alatt hordott.

Elvis Presley kulturális hagyatéka ugyan bőven túlnőtt azon, hogy egy szimpla életrajzi filmben prezentálható legyen, ám Luhrmann filmje minden felszínessége mellett talán a legtalálóbb tisztelgés a legenda előtt. Egyszerre repít el a múltba, és pezsdíti azt fel a jelennel. És bár végérvényesen vagy 20 perccel tovább marad, mint ameddig szívesen látjuk, mégis olyan élmény, ami moziért kiált. Hangosan, kiszolgáltatottan, egy csordányi morajló emberrel együtt kell látni; hasonlóan, ahogy annak idején a Királyt is.