Jiří Menzel: Tabuk mindig is voltak

Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátékát állítja majd színpadra Prágában, ősszel pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban Mozart-művet rendez. Mintha visszalépne tavaly bemutatott filmje, a Donjuanok zenei világába.  Szép, vaskos, gazdag képanyaggal illusztrált kötetben kínálja élete s pályája tetemesebb részét. Ötven év, háromszázötven oldal szöveg.  Születésétől egészen 1988-ig. Sok minden kimaradt a könyvből. Most, hogy bele-belelapozgatok, újabb történetek jutnak az eszembe.  Szeszélyes évek. Gondolom, szándékos az utalás 1968-as filmjére, a Vladislav Vančura regénye nyomán készült Szeszélyes nyárra. Sok minden belefér egy ilyen címbe, de a lényeg: nagyon szép életem volt, és még most is nagyon szép. Mindenben hihetetlen szerencsésnek mondhatom magam. Mindenben, amit csináltam.  Élete melyik részét tartja színesebbnek, izgalmasabbnak? Azt, ami már papíron van, vagy azt, amit ezután fog megírni, a folytatásban? Nincs kedvem írni, nem is szeretek, sosem szerettem. Előre unom azt a huszonöt évet, amivel adós vagyok azoknak, akiknek ezt megígértem. A Szeszélyes évek is elég sok időt elvett tőlem. Hosszú évekig írtam. 2008-ban kaptam a felkérést, hogy legyen ez a könyv, de öt év sem lett volna elég ahhoz, hogy elkészüljön, ha bizonyos fejezeteket már korábban nem írtam volna meg. A képeket is sokáig keresgéltem, válogattam volna, ha nincs az a kiállítás, amelyet Olinka, a feleségem talált ki, és valósított meg. Ahhoz olyan fotóanyagra volt szükség, ami aztán a könyvhöz is kapóra jött. De ha a producerem, a kiadóm és az asszisztensem nem álltak volna fölöttem, és nem parancsolnak rám, hogy írjak, írjak, írjak, tíz év múlva sem lett volna kész a könyv. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"133747","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]Forgatókönyvet írni nehezebb vagy memoárt? Nekem egyik sem könnyű. Lustálkodni szeretek, nem dolgozni. A könyv írásában az okozta a legnagyobb gondot, hogy mivel sikeres pálya áll mögöttem, bármilyen történetbe kezdtem is bele, a végén mindig úgy éreztem, hogy dicsekszem. Nyilván más lenne a könyv, ha rólam írta volna valaki. De így…! Azt is megírtam, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de a végkicsengés mégiscsak az, hogy elégedett vagyok az életemmel. Ha nem dicsekedhetnék, nem beszélhetnék semmiről. Hallottam nemrég egy angol mesét. Eltévedt a férfi a golfpályán. Fog egy ütőt, egy labdát, és első próbálkozásra lyukba talál. Átvitt értelemben velem is ez történt.  Nagyon sokat utazott az elmúlt évben. Járt Amerikában, Indiában, Lengyelországban… Kanadában zsűrielnök voltam a montreali fesztiválon.  Ott volt legutóbbi rendezése, a Donjuanok világpremierje. A hírek szerint jól fogadta a kinti közönség. Több fesztiválra meghívták a filmet.  New York, Los Angeles, Washington, Denver? Los Angelesben nem a Donjuanokat vetítették, hanem a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Ünnepelt az Amerikai Filmakadémia, annak szólt a meghívás. New Yorkban, Washingtonban, Denverben viszont a Donjuanoknak tapsoltak. Szerette a közönség.  A cseh kritikusok lesújtó véleménye mennyire viselte meg? Eléggé lehangoló volt számomra, amit írtak. Jiří Suchý viszont nagyon szép levélben gratulált a filmhez. Az utcán is sokan megállítottak, hogy elmondják, milyen kellemesen szórakoztak rajta. A cseh kritikusok azért nem szeretik, mert kilóg a sorból. Nálunk másfajta filmeket készítenek. Hogy akkor mégis miért szomorított el a véleményük? Minden reggel, amint felébredtem, azon kezdtem el rágódni, hogy és ha mégis igazuk van?  Tudták, hogy mekkora kínok között készült el a forgatókönyvvel, és ott kerestek fogást, ahol lehetett. Bárgyúnak ítélték meg a történetet. Én is gondolom a magamét arról, ahogy ők írnak. Az Őfelsége pincére voltam is hasonló sorsra jutott itthon. Azt is lehúzták. Pedig sokan mondják, hogy már többször megnézték. És szerte a világon vetítik. Ha rossz lenne, meg se vették volna.  Le tudott vonni valamiféle végső következtetést a hazai történésekből? Elkövettem egy nagy hibát. Hagytam, hogy a forgalmazó intelligens urai Prága leghíresebb koncerttermében, a Rudolfinumban rendezzék meg a bemutatót. Felfújt reklám volt, nem kérték ki a véleményemet. Operai miliőben játszódó filmről lévén szó, eredetileg a Nemzeti Színházban szerették volna legelőször közönség elé vinni, de ott olyan nagy összeget kértek a vetítésért, hogy annyit nem tudtak fizetni. Így döntöttek aztán a Rudolfinum mellett, amely egyáltalán nem ideális egy filmbemutatóhoz. Mivel széles vászonra vetítették a filmet, olyan volt a hatás, mint kertmoziban. Este nyolc órára beterelték a nézőket, a vetítést kilenckor kezdték, és még csak elnézést sem kértek. A kritikusokat pedig, ahelyett, hogy külön-külön, jó helyre ültették volna, beterelték az utolsó sorba, egymás mellé, ahol roszszul láttak és rosszul hallottak, így elejétől a végéig együtt szidhatták a filmet.  Szörnyű este lehetett. Azóta újabb balhéba keveredtem. Félremagyarázták egy kijelentésemet.  Erre is volt már példa. Amikor „visszasírta“ a cenzúrát. Most is ugyanazt a dalt fújják. Indiában jártam, ott is életműdíjjal jutalmaztak. A taburól kérdeztek, mivel az indiai filmekben nincsenek mezítelen jelenetek. Amerikában is voltak évek, amikor létezett egy íratlan kódex a filmgyárban. A házaspárok ágyát éjjeli asztallal kellett elválasztani. A csók meghatározott ideig tarthatott. És Indiában az egyik riporter megkérdezte tőlem, mi a véleményem a cenzúráról. Én meg elmondtam. Hogy ha lenne, sok rossztól megvédene bennünket. Mire hazaértem, már állt a bál. Rám kenték, hogy visszasírom a kommunizmust. Én, akinek annyit ártott, akinek dobozba zárták a filmjét, és évekig nem engedték meg, hogy forgathassak. A cenzúrát amúgy sem Gustáv Husák találta ki. Tabuk mindig is voltak. Tiltások, elvárások, parancsolatok. Én az erőszak filmes ábrázolása ellen lépek fel, ha kérdeznek. A gusztustalan jelenetek ellen. Nálunk a szabadság már azt jelenti, hogy az utcán is letolhatod a gatyád, ha éppen rád jön a szükség, és még filmre is vehetik, azáltal leszel híres. Én igenis állítom, vannak dolgok, amelyektől a gyerekeket meg kellene védenünk. Az újságban is vannak kipontozott szavak, vagy kitakart részek bizonyos képeken. Az is cenzúra, nem? Mégsem vált ki felháborodást. Ha rajtam múlna, én azt sem engedném meg, hogy csúnyán beszéljenek a televízióban. Az is idegesít. Ne hülyítsük meg a nézőket azzal, hogy durva dolgokat mutogatunk nekik. Cinikussá válnak, nem fogják értékelni az életet. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"133748","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]A földbe döngölő cseh kritikák után hogyan fogadta a puszta tényt, hogy a Cseh Filmakadémia a Donjuanokat nevezte be az Oscarért folyó versenybe? Nekem ez iszonyúan kínos volt. Én egyetlen filmemmel sem vagyok elégedett, erről sem állítom, hogy hibátlan, de nem is olyan rossz, mint ahogy írták. Könnyű film, szerintem szerethető. Azoknak a nézőknek készítettem, akik értelmesen akarnak szórakozni a moziban. Mivel a történet egy operatársulat körül zajlik, ez sokakat eltántorít a filmtől. Húsz évvel ezelőtt többen lettek volna kíváncsiak rá. Akkor még volt valamilyen ízlésük a nézőknek. Ilyen sokat romlott a világ. De ha megkérdeztek volna, hogy akarom-e, hogy a Donjuanok induljon az Oscarversenyben, a válaszom az lett volna, hogy nem. Semmi esélye nem volt a filmnek, nem is jutott be a legjobb kilenc közé.  Agnieszka Holland Palach-filmje, az Olthatatlanul (Égő bokor) nagyobb eséllyel indult volna? Sokkal nagyobb eséllyel. Láttam az első részt. Gyönyörűen megrendezett alkotás. A Cseh Filmakadémia tagjai akkor hozták meg döntésüket, amikor külföldön voltam. Agnieszka filmje érthetően jóval több szavazatot kapott, a Donjuanok a második helyen állt. De mivel a Palach-film több szempontnak nem felelt meg az Oscardíj alapszabályzatában, az első körben kiesett, és az én filmem lépett a helyébe. Voltak ugyanis, akik szimpátiából vagy mert szentimentálisak, nekem adták a szavazatukat. Tudtam, hogy értelmetlen az egész, de nem tehettem semmit. Agnieszka miatt zavar a legjobban a dolog, aki szerencsére nem neheztel rám. Indiában találkoztunk, és meg is nyugtatott azonnal. „Engem már három alkalommal felterjesztettek az Oscar-díjra, mégsem kaptam meg egyszer sem, úgyhogy nem érdekel!“ - mondta mosolyogva.  Az indiai életműdíj mellett a lengyelek, a spanyolok és a kínaiak elismerését is begyűjtötte. Négy elismerés egy év alatt… … nem is panaszkodom. Bár ez is formális. A sok díj. Tele a szekrényem mindenféle szobrocskával, olykor mégis dühös vagyok magamra, hogy miért nem nézek több trendi filmet. Bár láttam most is hat új cseh filmet. Le kellett adnom a szavazatomat a Cseh Oroszlán-díjra. A hatból négy film rettenetes. Egyik unalmasabb, mint a másik. Kettő viszont nagyon jó. Az egyik Alice Nellis rendezése, a Revival, a másik Martin Duba filmje, a Bella Mia. Ez utóbbi tényleg lenyűgözött. Négy társával megszökik egy tehén, le akarják vágni mind az ötöt, mert azt hiszik, kergemarhakórban szenvednek. Elbújnak a tehenek az erdőben, a helyi vadászok puskája elől, csak egynek sikerül megmenekülnie, amelyik aztán találkozik egy bikával, és leborjazik. Megható történet. Martin Duba három évig forgatta a filmet, segédoperatőr, ötvenéves. Bella Mia a főszereplő tehén, a szeméből ki lehet olvasni, mit érez. Csodálatos!  Látom, figyel a testi épségére. Izomerősítő gumiszalag lóg a mennyezetről, fitlabda az ágya mellett… … jól vagyok, az éjszakáim is nyugodtak, jól alszom.  Akkor folytatja? Mit?  Az írást. Tett egy ígéretet a könyv végén. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy meghalok. Ha pedig nem, akkor elutazom Olinkával Thaiföldre és Mallorcára. Várom a nyarat. Mindig a nyarat várom. Télen, tavasszal, ősszel. Mindig.  Van itt egy kép az ágya felett. Apró virágszirmokból kirakott férfi nemi szerv. Egy svéd légikisasszonytól kaptam. Az ő műve. Negyven évvel ezelőtt készítette. Akkor még sokakat megdöbbentett, ma már senki sem rökönyödik meg rajta. Nekem is tetszik. Jó helyen van, jó lakásban. Hiányozna, ha eltűnne. Megszokta a szemem.