Jane Birkin és Serge Gainsbourg: A szerelem legérzékibb himnusza

„Szeretlek… én se téged!”

Érzéki suttogással vallott szerelmet a nő, fojtott szenvedéllyel, mély hangon búgott a férfi. A nevüket sem tudtuk kimondani. Jane Birkin, Serge Gainsbourg.

Aztán elmúlt tíz, húsz, harminc év… már tudtuk, kik ők, hogy angol a színésznő, francia az elcigarettázott hangú sanzonénekes, aki a dalt írta. És eljutott hozzánk a film is, ugyancsak Je t’aime címmel, természetesen külföldi tévécsatornán, s ugyanazt éreztük, mint anno, tizenéves kamaszként. Ugyanazt az égető érzést, mint a dal hallatán, amikor a testi szerelmet még csak könyvekből ismertük. Jane Birkin a szemünk előtt vetkőzött mezítelenre, karcsú, fiús testét Joe Dallesandro, a New York-i Warhol Factory híres filmjeinek szőke díszhímje gyűrte maga alá, de előbb egy óriási szemétlerakóhely melletti tóban fürödtek ketten, levetkőzve minden gátlást, szemérmet… és megidézték kamaszkorunk első erotikus álmát.

„Je t’aime… moi non plus.” A dal 1966-ban született. Brigitte Bardot, a kor első számú szexszimbóluma fel is énekelte, Gainsbourg az idő tájt ugyanis őt szerette, de nem sokkal később, miután szakítottak, és a színésznő már máshoz tartozott, új párja nem egyezett bele, hogy a dalt sugározhassa a francia rádió. Gainsbourg egyiküket sem győzködte. Fogta a számot, és felajánlotta friss szerelmének, Jane Birkinnek, és ez a változat lett minden idők legerotikusabb szerelmi himnusza. Történt mindez ötven évvel ezelőtt.
„Londonban hallottam egy taxisofőrtől, akinek három gyermeke volt, hogy mind a hármat erre a dalra nemzette” – mesélte Jane Birkin. Izgult is kellőképpen a lemezkiadó igazgatója, amikor rábólintott a dalra. Attól tartott, bíróság elé állítják, és elítélik a lemez megjelentetése miatt. Hiszen a szöveg másról sem szól, csak egy forró szeretkezésről, amelyben az érintkezés viharát megidéző szavaknak, sóhajoknak, lélegzetvételeknek óriási szerepük van.

Viharos volt a dalhoz kötődő év is: 1969. Párizs már nyugodt volt a forradalom után, amikor a Je t’aime végigsöpört a világon. Tiltakozott a pápa, a Vatikán hivatalos levélben szólította fel a nyugati rádióállomások igazgatóit, hogy ignorálják Gainsbourg szerzeményét. Sem a diktatúra utáni Spanyolország, sem Dél-Amerika nem vette meg a dalt, mégis tudtak róla itt is, ott is. Az angolok, a norvégok és az osztrákok bátran sugározták, ez a dal vezetett minden slágerlistát.

„Szeretlek… én se téged.” Ennyi iróniát, ennyi izzást, ennyi testiséget dalszerző ritkán enged meg magának.
Serge Gainsbourg és Jane Birkin tizenkét évig éltek együtt. 1968-tól 1980-ig. A színésznő lelkesen mesélte: a szüleinek is tetszett a dal, bár nem hallották az egészet. „Amikor a szeretkezés hangjai jöttek, felemeltem a tűt a lemezről. Az már nekik is sok lett volna.”

Hogy hol találkozott a francia sanzonszerző és a nála tizennyolc évvel fiatalabb angol színésznő, Judy Campbell lánya, aki akkor már túl volt az Antonionival forgatott Nagyításon, valamint az Alain Delon és Romy Schneider főszereplésével készült A medence sikerén? A Slogan című film szereplőválogatásán. Birkin egyetlen szavát sem értette Gainsbourgnak, az a bizonyos szikra azonban enélkül is kipattant köztük. Pedig a férfi csak a varázsával és a stílusával tudott hatni a nőkre. „Tudom, hogy görbe az orrom és olyan a szemem, mint a teknősbékának – jegyezte meg nem kis iróniával –, de ez csak azért van, mert nem az apámra és nem is az anyámra hasonlítok, hanem a kutyánkra. Ő ilyen csúnya, mint én. A szüleim nagyon szépek.” Ki tudott ellenállni egy ilyen beismerésnek? Még Marianne Faithfull, a Rolling Stones „múzsája” sem. „Serge nagyon tudott valamit – nyilatkozta. – Nem ismerek olyan nőt, aki kielégítetlenül hagyta volna el az ágyát.” Harkovból, a bolsevikok elől elmenekült, Párizsban letelepedett ukrán zsidók fia volt Serge Gainsbourg. Bárzongorista apjától hallott először Chopinről, Ravelről és Sztravinszkijról, s bár eredetileg festőművésznek készült, időben meggondolta magát, és füstös, rekedtes hangjával már huszonévesen átpártolt a zenéhez. Boris Vian hatása alatt kezdett el énekelni, szöveget írni. Nem sokkal később már Jacques Brel és Juliette Gréco kedvence volt. Hatvannyolcban, amikor Jane Birkinnel találkozott, két félresiklott házasságot tudott már maga mögött.

Az a bizonyos próbafelvétel remekül sikerült. Birkin bekerült a filmbe, de Serge egy csöppet sem volt rokonszenves számára. Ellenkezőleg: sznobnak, kellemetlennek és arrogánsnak találta őt. És önteltnek. Vacsorameghívásának azonban képtelen volt ellenállni. A második pohár bor után pedig már összegabalyodva táncoltak, s közben rájött, Gainsbourg arroganciája csupán álarc, amely mögött egy végtelenül érzékeny és sérülékeny lélek lakozik. A felismerés egyetlen pillanata elég volt ahhoz, hogy Birkin belehabarodjon. Ahogy pár évvel ezelőtt, prágai koncertje után nyilatkozta: „Az egész éjszakát átcsavarogtuk. Előbb egy orosz klubban kötöttünk ki, ahol hajnaltájt már csak nekünk játszottak a zenészek, aztán Párizs egyik legelegánsabb hoteljében, a Hiltonban vettünk ki szobát. Amíg én zuhanyoztam, Serge, miután hullarészegre itta magát, bezuhant az ágyba, és elaludt. Nekem mégis az volt életem egyik legromantikusabb éjszakája. Serge arca egészen más volt, mint azoké a férfiaké, akiket előtte szerettem. Imádtam a nagy szemét, a bánatos tekintetét, az érzéki, dús ajkát, és ahogy a verseit olvasta, noha fel sem fogtam, miről beszél. A filmet Velencében forgattuk, ahol csodálatos napokat éltünk meg. Bóklásztunk a lagúnák között, gondolát béreltünk, táncoltunk, szerelmeskedtünk. Próbáltuk elfelejteni korábbi csalódásainkat, félresiklott kapcsolatainkat.”

Jöttek aztán zűrös, tajtékzó napok is. Már amikor együtt éltek Párizsban. Házasságot nem kötöttek. Annál sokkal szabadabbnak érezték magukat, mint hogy egy hivatalos papír kösse össze őket. Heves vérmérsékletüket még a legkínosabb helyzetekben sem leplezték.

„Sokat vitáztunk, veszekedtünk, de ha össze is marakodtunk, mindig csak szerelemből – vallja őszintén Jane Birkin. – Egyszer egy bárban Serge dühében felkapta a ridikülömet, és a táncparkett közepére rohanva mindent kiszórt belőle. Nekem sem kellett több. Megvártam, míg visszaül az asztalhoz, a mellettünk ülők elől felkaptam a pudingos tortát, és az arcába vágtam. Erre úgy, ahogy volt, krémes képpel kirohant a bárból, és ordítozva szaladt előttem a Saint-Germain Boulevard-on. Azt kiabálta, hogy elege van mindenből, belőlem is, és megállíthatatlanul húzott a Szajna felé. Tudtam, hogy a hídról bele fog ugrani. De amíg ő a híd közepére ért, addig én a partról vetettem bele magamat a folyóba. Mint később megtudtam tőle: előbb levette kezéről a drága óráját, és csak utána szánta el magát az ugrásra – hogy engem kimentsen! Hát, ilyen volt az én drága szerelmem! Még egy ilyen drámai helyzetben is előbb magára gondolt. De másnap már úgy turbékoltunk, mint egy szerelmes gerlepár. Szenvedélyes kapcsolat volt a miénk. Mindennap szétmarcangoltuk egymást, majd gyorsan lecsillapodtunk. Mindketten féltékeny természetűek voltunk, ez az igazság.”

Jane Birkinnek korábbi kapcsolatából volt már egy lánya. Gainsbourg-tól is született egy, 1971-ben. Charlotte Gainsbourg­-ból kitűnő színésznő lett. Amikor a kislány még csak tizenkét éves volt, apja írt neki egy dalt Lemon Incest címmel, amely arról szól, hogy apa és lánya között a szerelem soha nem tud beteljesedni. Ebből is botrány lett. Félreértelmezték a szöveget. Gainsbourgot sokan meggyanúsították élete során. Most azzal, hogy a lánya ártatlanságát is képes volna elvenni. Ez a dal egy plátói szerelemről szól, védekezett. De igaz, ami igaz: rajongott a lányáért.

„Kapcsolatunkon semmit sem változtatott Charlotte megszületése – mesélte Jane Birkin. – Serge és én ugyanúgy szerettük egymást, mint régen, de a veszekedéseink száma sem csökkent. Imádtunk szórakozni, táncolni. Ha este hirtelen úgy döntöttünk, hogy megyünk, Charlotte-ot is vittük magunkkal egy helyes fonott kosárban. Később, amikor már nagyobb volt, éjszakánként a nővérével együtt mindig rábíztuk valakire. Többször megtörtént, hogy reggel értünk haza. Olyankor mi ébresztettük, és mi vittük iskolába őket.”

Gainsbourg egész életében erős dohányos volt, és az alkoholt sem vetette meg. Negyvenöt évesen már szívelégtelenséggel kezelték. A sokadik infarktusa vitte el 1991 márciusában, hatvankét éves korában. Francois Mitterrand, az akkori köztársasági elnök azzal búcsúztatta: „Számunkra ő volt Baudelaire és Apollinaire.” Gainsbourg érezte, hogy közeledik a vég. „Rozsdás golyó vagyok, tetanuszban fogok megdögleni.” És keserűen annyit tett még hozzá: „Mindenben sikeres voltam, csak az életben nem.”

Jane Birkin élete legnagyobb szerelmétől búcsúzott. „Halála előtt egy nappal Londonban voltam. Telefonon ért utol. Vettem neked egy gyémántgyűrűt, mondta, mert tudta, hogy amit korábban kaptam tőle, elveszítettem. Könyörögtem neki, hogy hagyjon fel az ivással. Másnap már a haláláról értesítettek.”
Aztán jött egy újabb szerelem, de sokkal rövidebb és sokkal csendesebb, és abból is született egy gyermek. A színésznő harmadik lánya. De azt a szenvedélyt, amelyet Serge Gainsbourg-ral élt meg, Jane Birkin örökre elveszítette.

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa