Irodalmi és más bestiák

De érdemes-e a kánonból kikopott vagy akár közepesnek tartott, netán több pálforduláson átesett írók munkáit olvasni, vagy elég, ha csak a nagyokra fókuszálunk? 

László Ferenc könyve mentegetőzéssel indul: a szerző leszögezi, hogy nem irodalomtörténeti és „pláne nem” irodalomtudományi munkát ír, „csupán” 33 múlt századi magyar író izgalmas portréját kínálja. Ez a terepkijelölésként és műfaji önmeghatározásként is felfogható gesztus azonban csak részben igaz. László Ferenc ugyanis végeredményben irodalomtörténetet is ír, hiszen író­portréi megalapozott, mindenféle konfabulációt és szenzációhajhászást, túlszínezést nélkülöző pályaképek. Hogy szórakoztatóan és kivételes érzékenységgel, olykor bújtatott iróniával, de mély empátiával teszi ezt, csöppet se von le a szövegek irodalomtörténeti korrektségéből, legfeljebb azt sugallja, hogy az irodalomtörténet ilyen szellemes és lendületes is lehet.

A harminchárom íróportré összessége pedig némiképpen egy irodalomszociológiai tablót is létrehoz, s ez akár irodalomtudományi konzekvenciák levonására is okot adhat. A portrék lexikonszerűen, betűrendben követik egymást Abody Bélától Zilahy Lajosig. A bestiárium egzotikus állatokról szóló középkori gyökerű műfaja itt átalakul (a szerző a modernizált fogalomértelmezést Márai Sándortól vette), és elsősorban a különlegességet, az egzotikumot hivatott hangsúlyozni. Bestiális század a huszadik, bestiális fordulatokban bővelkedő korszak, talán ez is belejátszhatott a címadásba.

A kánon peremén létező vagy éppen időszakonként, politikai széljárásonként vagy divathullámonként fel-felkapott szerzők portréi mellett izgalmasak a határátlépéses, műfajok között lavírozó, többarcú szerzők portréi, hiszen operaházi intendánstól kabarészerzőig számos nemes vad felbukkan a bestiárium hasábjain. Bánffy Miklós például szinte elvész a szerepeiben: a magyar szcenika meghatározó alakja (Bartók színpadi műveit ő segítette színpadra), de ír, fest, utazik, komponál, politizál is. A sok-sok műkedvelésből ki-kijön ez-az (Ady például lelkesen méltatta első drámáját, a Naplegendát, László Ferenc szerint egyes novelláiban Borgest előlegező elemek vannak), s ha az összkép nem is túlságosan fényes, Bánffy pályaképének rajza izgalmas olvasmány.

A kassai születésű Illés Béla „pártos író volt, nagy idők bőbeszédű és hamis tanúja” –  vezeti fel László a portrét, majd a pályakép e tézis indoklása lesz. Ő találta ki levéltári adatokra hivatkozva Guszev őrnagyot, aki a fáma szerint noha a cári sereg katonája volt, a magyar szabadságharc oldalára állt 15 társával együtt, s akiről utcákat és intézményeket neveztek el, holott sosem létezett. A budapesti Sas utca a rendszerváltásig e „mártír” nevét viselte. Illés Béla pályaképe egy átváltozóművész története, regényes pikareszk. A fantázia szabad mozgásával szemben jelennek meg Illés történelemhamisító, 1956-ról írt hazug novellái, holott a szerző ekkor magát már valóságos „szocialista Mikszáthnak” képzelte.

Fehér Klára a „szocialista globetrot­ter” pozíciójából indul, és pá­lyaképe a propagandistától az úttörőregényeken és a máig sikeres ifjúsági könyveken át vezet a „fékezett habzású kalandokról” beszámoló útirajzok szerzőjéig.

Gábor Andor portréjának felvezetőjében jól látható László Ferenc szellemes címkézőtechnikája, mely első olvasásra meghökkentően bizarrnak hat, ám a pályakép részletes argumentációval győz meg bennünket a szokatlan címkék jogosságáról. A „magyar szocialista Heine” pozíciója felől az „élces humoristán” át jutunk a Csárdáskirálynő és a Mágnás Miska dalszerzőjéig, akit „tévedés lenne ezért szimpla operettkommunistának vagy netán afféle csiribiri írónak” tartani. A portré, dacolva a lehetetlennel, mégis a „zavaróan elvörösödött” író bámulatos tehetségének tájaira vezet. „Kabarébordélyokból kerültem át a világforradalom várótermébe” – összegezte pályaképét maga Gábor.

László Ferenc számtalan ilyen bravúrt hajt végre: jó szemmel látja meg a jelenségek különféle oldalait, és veszi észre az olykor meglehetősen mélyre temetett, kulisszák mögé rejtett, a bazárszerű káoszban felhalmozott értékeket. Erénye az is, hogy hagyja beszélni alakjait: szinte minden portréban akad frappáns, találó önjellemzés is. Érdemes odafigyelni azokra a szerzőkre, akik László mintáinak, elődeinek is tekinthetők, például Galsai Pongrác elegáns anekdotizmusa vagy Illés Endre finom tollrajzai e tekintetben is érdekesek lehetnek.

Ez a kiváló könyv feledhetetlen kalandtúra, mely nemcsak az irodalom szerelmeseinek mond újat, nemcsak újraolvasásra, felfedezésre csábít, hanem azokat is meg tudja szólítani, akik afféle irodalomszociológiai indíttatásból kíváncsiak az irodalmi élet egykori szereplőire, szereplehetőségeire, magatartásformáira, önmenedzselési módozataira. László remekül adagolja az irodalomtörténeti tényeket, anekdotákat, pletykákat, de ami igazán egyedivé teszi a könyvet, az az eleven és szellemes stílusa, mely miközben jottányit sem enged a szenzációhajhászásnak, a maga visszafogottságában, az érzékeny egyéniség kisugárzásának köszönhetően válik szenzációssá.

Polgár Anikó