Irodalmi díjeső

A díjátadó gyászos hangulatban kezdődött, mivel az Arany Opus elnevezésű jeligés pályázat nem sikerült valami fényesen. A beküldött versek színvonalának illusztrálásaképpen az egyik zsűritag, Hizsnyai Zoltán költő, szerkesztő felolvasott egy elrettentő példát, persze a szerző nevének elhallgatásával. Mivel erre a pályázatra bárki küldhet szöveget, gyanítjuk, hogy egy szerető nagymama sorait hallhattuk.

Próza kategóriában nem is tudtak győztest hirdetni, ám mivel a vers kategóriából magasan kiemelkedett két alkotás, mindkettő díjat kapott. A Francia pezsgő jeligét választó Z. Németh István egy posztmodern hosszúversben három, idén jubiláló költőtársa előtt tiszteleg, oly módon, hogy az általuk használt motívumokat építi bele a versbe. Az Opus jelige alatt Fellinger Károly elmélkedő-emlékező, néhol groteszkbe hajló versciklusát díjazta a zsűri, amelyben Hizsnyai mellett Vida Gergely költő és Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó budapesti igazgatója foglalt helyet. A szokásokhoz híven a díjazottak két hazai magyar festőművész, Fecsó Szilárd és Szitási Veronika egy-egy képét is megkapták.

A fiatalon elhunyt, sugárzó tehetségű Talamon Alfonz halálának tizedik évfordulóján, 2006-ban alapította az írótársaság választmánya a róla elnevezett díjat, amelyet minden évben az előző év általa legjobbnak ítélt prózai művének szerzője kapja. A Talamon-díjat idén Bárczi Zsófia érdemelte ki, aki egyébként júniusban a Madách-díjat is átvehette Vidéki lyányok énekeskönyve című művéért (Phoenix Polgári Társulás, 2018), vagyis a Szlovák Irodalmi Alap zsűrijének és a SZMÍT ítészeinek ízlése nagyon hasonló. Ez a különös hangulatú és nyelvezetű regény magányos nők tragikomikus történeteinek a gyűjteménye, akik kétségbeesetten menekülnének kilátástalan helyzetükből – reménytelen kalandokba, kényszerházasságokba, a szépirodalomba vagy a vallásba –, de csak még mélyebbre süppednek az iszapba. A kötetet a díjátadón Bese Bernadett méltatta, aki kitért a formai megoldásokra, a mű szerkezetére és a narrátor szerepével való játszadozásra is, ami tájainkon még mindig egzotikusnak hat. Bárczi Zsófia otthonosan mozog a latin-amerikai irodalomban, a mágikus realizmus eszközeit saját írói nyelvébe építi bele, amitől a szöveg egyszerre ismerős és újszerű az itteni olvasó számára.

Az év legjobb hazai magyar verskötetéért járó díj a korát megelőző avantgárd költő, Forbáth Imre nevét viseli. Idén Juhász Katalin, lapunk munkatársa vehette át Nyeretlen című művéért (Nap Kiadó 2018), amelyet szintén díjazott az irodalmi alap: pesszimista címe ellenére megkapta a Madách-nívódíjat. Tóth László költő laudációjában egyebek mellett ez áll: „Juhász Katalin e kötete is szűkszavú, visszafogott, minden szempontból letisztult és végletekig csiszolt versekben megnyilvánuló, sajátos hangú és nyelvezetű, önmagával koherens, súlyos költészetet nyújt olvasójának. A Nyeretlen nem könnyű olvasmány: hiányos (vers)mondatai, elhallgatásai, nem szokványos grammatikai szerkezetei számos szöveghelyén igénylik az olvasó közreműködését, ezek a megállók azonban segítik is eligazodását a költő meglehetősen kilátástalan, komor világában – világunkban – , vigaszra, s ruházatában is úgy vergődik, mint pókhálóba akadt légy, nem találva a szabadulás útját.”

A Simkó Tibor-díj a legfiatalabb elismerés: 2013-ban alapította a SZMÍT, és mivel a gyermekirodalomban nálunk kevesebb mű születik, kétévente ítélik oda. Idén Koncsol László érdemelte ki Batyuzgató című 2017-es kötetéért (ART Danubius, 2018), amely a szerző elmúlt negyven év alatt született gyermekverseinek egyfajta gyűjteménye. Z. Németh István, a Simkó-díj megalapításának indítványozója maga is rendszeresen alkot a kicsik és nagyobbacskák számára. Ő méltatta a Batyuzgatót. „Koncsol László a szlovákiai magyar irodalom rendkívül sokoldalúnak ismert alkotója mindig is olyan gyermekverskötetekkel lepte meg olvasóit, amelyek erős bölcseleti tartalmukkal a felnőtt olvasóknak is igazi műélvezetet nyújtottak.” A méltató Szeberényi Zoltánt is idézte: „Ismeretlen ízek, színek, jelennek meg vele gyermekköltészetünkben. Kulturált nyelven, színpompás képekben varázsolja elénk a kozmikus idő emberi vonatkozásait, az évszakok váltását. Mindent a színek és fények tükrében lát, a tavasz opál, a nyár-ősz arany, a tél ezüst színben ragyog. Megoldásai nem mindig gyermekszórakoztató lelemények. A látványt és hangulatot feszes ritmusba ötvöző, szépen csengő sorok mögöttes jelentést is sugallnak, szinte egy természetfilozófia körvonalai sejlenek fel a születés, kiteljesedés és elmúlás relációiban”.

Turczel Lajos irodalom- és művelődéstörténészről nevezték el a tudományos művek szerzőinek odaítélt díjat, amelyet idén Simon Attila történész, a somorjai Fórum Intézet igazgatója kapott meg, akit a Magyar Tudományos Akadémia idén, első szlovákiai magyar történészként soraiba választott.

Az ő munkásságát Szarka László történész, egyetemi docens méltatta. „Simon Attila tudatosan ennek a gyors fogyásnak és egyre gyakoribb meghasonulásnak indult dél-szlovákiai népcsoportnak a történetét írja, kitartóan, immár húsz-huszonöt éve. Az elmúlt száz év velünk megtörtént eseményeit, jó és rossz döntéseit, nélkülünk vagy olykor velünk együtt kialakított alternatíváit vizsgálva, immár az ötödik ikszen túl, a szerző teljes szakmai fegyverzetben szembesít bennünket a valóságos múltunkkal, jó és rossz lépéseinkkel, gyakori tévedéseinkkel. Merthogy amire a történész szakszerűen, szakmai becsülettel vállalkozhat, az a történelem tényeinek, forrásainak minél reálisabb bemutatása. /.../ Simon Attila munkásságából mindenki számára kiderülhet, milyen fontos, hogy olyan történelmünk legyen, amely nem a vágyainkat tükrözi, hanem a valósággal szembesít bennünket. Hogy a családjainkban százféleképpen megélt múltból egy közös történelem körvonalai bontakozzanak ki.”

A díjátadó ünnepséget Miqueu Montanaro, Buják Andor és Bohus Zoltán triójának zenéje is emlékezetessé tette a megjelentek számára.