Interjúnk egy Oscar-jelölt forgatókönyvíróval

A svéd származású férj, Stephen Gyllenhaal jeles rendező, a két színészgyerek rangos díjjal kitüntetett művész. A harminchét esztendős Jake Gyllenhaal a Túl a barátságon egyik meleg cowboya volt, három évvel idősebb nővére a Mona Lisa mosolyában Julia Roberts játékára vetett árnyékot, A titkárnő című szerelmi történetért pedig Aranyglóbusz díjra jelölték. Szüleiktől a két színész minden támogatást megkapott. Jake is, Maggie is a Columbia Egyetem növendéke volt, családi körben művészekkel és politikai aktivistákkal társaloghattak. Mindezt az édesanyjuk szorgalmazta, aki orvos szülők gyermekeként, egy gazdag New York-i zsidó családban született. Naomi Foner Gyllenhaal felmenői Oroszországból és Lettországból vándoroltak ki az Egyesült Államokba, dédunokájuk Naomi Achs néven kezdte el egyetemi tanulmányait. A megállás ideje című film forgatókönyvéért a Pen klub díjával és Aranyglóbusszal tüntették ki, de írt már tévésorozatokat is, 2013-ban pedig rendezőként (Very Good Girls) is bemutatkozott.

A Gyllenhaal klán. Hollywoodban így emlegetik a családját, és joggal, hiszen mindenki a filmiparban kötelezte el magát. Jake is, Maggie is lelkesen követték a családi hagyományokat, hiszen gyerekkoruk óta szerepelnek filmekben. Ki jelölte ki az útjukat? Ön vagy a férje?

Mindketten és egyikünk sem. Természetes lefolyást hagytunk a dolgoknak. Egyikük pályaválasztásába sem szóltunk bele. A Kennedy gyerekek sem véletlenül kötöttek ki a politikában. Az alma nem esik messze a fájától. Otthon rengeteget beszélgettünk a filmezésről. Ha valaki ír vagy játszik, vagy ha zenél, azt valahogy ösztönösen átadja a gyerekeinek. Ők pedig vagy továbbviszik, vagy nem. Az én gyerekeim, és ez nagyon jó érzés, nem a csillogás és a hírnév miatt lettek színészek. Filmes közegben nőttek fel, tehát pontosan tudták, hogy a pályán keveseknek terem babér, és nem egyik napról a másikra érik el az anyagi jólétet. Jó filmet létrehozni nagyon nehéz, fárasztó munka.

Miről folytak az esti diskurzusok az asztal mellett?

Mi mindig történetekkel, izgalmas, mulatságos vagy megható, eredeti történetekkel szórakoztattuk egymást. A férjem is, én is folyton azzal tömtük a fejüket, hogy a kreatív elme feladata nem kevesebb, mint felkavarni az állóvizet, vagy elcsitítani a hullámokat. S ebben most Jake is, Maggie is jeleskednek, mert mindig ilyen filmekben játszanak. Kitűnő érzékkel választanak forgatókönyveket. Gyakran kockáztatnak, de türelmesek és tisztességesek, és ez Maggie férjére, Peter Sarsgaardra is jellemző, aki ugyancsak színész. Mind a hárman gondolkodásra késztetik a nézőket. Büszke is vagyok rájuk nagyon.

Forgatókönyveiben önt is elsősorban a családi kapcsolatok foglalkoztatják. A veszélyes nő, a Bármi áron és a Titkos kívánság is ezt példázza.

Engem mindig az ilyen intim közegben játszódó, pár emberre fókuszáló filmek izgattak. Azok az emberek, akik olyanok, mint mi vagy a szomszédaink, csak valami mélységes tragédiát takargatnak a világ elől, ami vagy erős szállal köti őket egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, szétrombolja a közegüket. Hétköznapi sorsok közt kutatok kezdettől fogva. Ezt nevezem én Anna Frankszindrómának. Ennek a tizenkét éves lánynak a naplójából ugyanis sokkal többet megtudott a világ a holokausztról, mint bármilyen újságcikkből vagy tankönyvből. Ő nem a statisztikát írta meg, hogy hányan pusztultak el a koncentrációs táborokban, hanem a saját tragédiájával hívta fel a világ figyelmét a történelem egyik legsötétebb fejezetére. Én is igyekszem olyan történeteket írni, amelyek ugyanilyen erősen hatnak, olyan hősöket bemutatni, akikkel a néző azonosulni tud, együtt érezni, a szavai hallatán és főleg a tettei láttán pedig mélyen elgondolkodni. Minél szűkebb térben játszódik a dráma, annál erősebbek a hatósugarai.

Sokan állítják: színésznek születik az ember. Egy forgatókönyvíró esetében is érvényes ez a megállapítás?

Erre nincs egyértelmű válaszom. Nem tudom. Ha szakmai tanácsadásra kérnek fel a fiatalok, akkor mindig arra biztatom őket, hogy olyan történeteket írjanak meg, amelyeket ők maguk is fontosnak éreznek. Tudni kell, miért azzal kezdik el a sztorit, amivel elindítják, és miért azzal fejezik be, amivel lezárják az egész történetet. Ha sem ebben, sem abban nem biztosak, akkor nincs értelme belefogni az írásba. Ezt rögtön az elején tisztázniuk kell magukban. Természetesen azt is, ami az első kép és az utolsó között történik. A jeleneteket pontosan ki kell dolgozni, minden szereplő érdekes kell hogy legyen valami miatt, a hitelességüket nem kérdőjelezheti meg senki, a legapróbb részleteket is precízen fel kell vezetni. És nem elég jó dialógokat írni, képekben kell gondolkozni. Nem a szavak a legfontosabbak. Az arcok, a tekintetek többet kell hogy közöljenek, mint maga a szöveg.

Milyen hibákat követnek el a leggyakrabban fiatal pályatársai? És most nem csak a hollywoodi titánokra gondolok.

Hogy mindenáron érdekesek akarnak lenni. De a náluk idősebbek is gyakran beleesnek ebbe a helyzetbe. Olyan filmet írnak, amilyet már láttak, és elhitetik magukkal, hogy nekik is ugyanazzal a témával kell előállniuk. Ahelyett, hogy a saját életükből merítenének. Én az eredeti történetek híve vagyok. Engem egy film akkor fog meg, ha valami újat kínál, amit másoktól még nem ismerek, nem láttam és nem hallottam. Az sem vezet jóra, ha a kezdő forgatókönyvíró a leggyorsabban híres, sikeres és gazdag akar lenni. Erre gondolniuk sem lenne szabad. Egyetlen vágyuk az kellene, hogy legyen, hogy megtalálják a szívükhöz-lelkükhöz legközelebb álló történetet, azt jól megírják, és a lehető legjobb kezekbe adják. Én szerencsés voltam, mert az egyik forgatókönyvemből Sydney Lumet forgatott filmet, az Üresjáratoknak pedig River Phoenix volt a főszereplője. Nem mindegy ugyanis, hogy kihez jut el a munkám, hogy kit szólít meg, ki érzi úgy, hogy az adott történetet neki kell filmre vinnie.

Nőként kinek van nehezebb dolga hollywoodi berkekben: a forgatókönyvírónak, a rendezőnek vagy a producernek?

Szerintem a rendezőnőnek. Voltak évek, amikor ez a hivatás sokkal szórakoztatóbb volt, mint manapság. Nekem már régóta nincsenek ínyemre a hollywoodi produkciók. A pénz hatalma, a bevétel nagysága mindent maga alá gyűr. Hollywoodban már rég az a legfontosabb tényező, hogy hányan látták a filmet. Az ottani stúdiók már csak erre hajtanak. A lehető legszélesebb rétegek kiszolgálására. A művészi alkotások egyre inkább háttérbe szorulnak. Az érték egyre inkább kiveszőfélben van. Én a független filmesek táborában állok, ahol egyre nehezebb támogatókat találni. A nagy stúdiók gigaprodukciókban gondolkoznak. A kisebb költségvetésű, ám jóval értékesebb alkotásokat a televíziók, főleg a kábeltévék karolják fel. Európában nagyon sok ilyen alkotás születik, de az amerikai mozikba ezekből irtó kevés jut el. Negyven évvel ezelőtt, amikor én kezdtem a pályát, a New York-i mozikban egy hétvégén tizenöt új filmet lehetett látni a világ különböző országaiból. Mára ez a lehetőség teljesen megszűnt.

Milyenek a tapasztalatai: az amerikai forgatókönyvírók között a nők mennyire jutnak szóhoz, lehetőséghez, ha már betöltötték az ötvenedik vagy hatvanadik életévüket?

Nézze meg, mi a helyzet a színésznőknél. Hatvan fölött komoly szerepben már nem nagyon reménykedhetnek. Meryl Streep talán az egyetlen kivétel. De még Susan Sarandont sem kényeztetik el a rendezők, aki ugyancsak sokoldalú tehetség. Maggie lányom tavaly panaszkodott, hogy harminchét évesen azért nem kapott meg egy szerepet, mert idősnek találták arra, hogy egy ötvenes férfi szerelme legyen. Negyven fölött a nők egyszerűen kikopnak a hollywoodi produkciókból. A filmstúdiókat ugyanis férfiak irányítják, ők döntenek abban, hogy milyen filmek készüljenek, és a producerek között is kevés a nő, így nincs, aki kiállna a középkorú vagy a kicsit idősebb színésznők mellett. A forgatókönyvírók táborában is hasonló a szituáció. Vannak témakörök, amelyeknél nő szóba sem jöhet. Ezzel a problémával nekem is gyakran szembe kellett néznem. Egyszerűen nem engedtek a projekt közelébe.

Négy évvel ezelőtt, a Very Good Girls című filmmel belépett az amerikai rendezőnők sorába. Továbbmegy ezen az úton, vagy meghagyja ezt a munkát másoknak?

Folytatni szeretném. Pedig voltak napok, amikor úgy éreztem forgatás közben, hogy nem kellett volna belevágnom. Főleg nem ennyi évesen. De aztán minden jóra fordult, és élvezettel folytattam. Sokkal több mindent hozzátanultam ugyanis, mint amennyire szükségem volt a munka során. Mi, nők ilyenek vagyunk. Mindenhez érteni akarunk. Még a technikához is, ami a világosítók, a hangmérnökök és a segédoperatőrök dolga. Az első hét után azonban rá kellett jönnöm, hogy egy stábban mindenkinek megvan a maga feladata, nekem elég, ha csak a rendezésre figyelek. Amit rettenetesen izgalmasnak találtam. Még akkor is, ha vannak színészek, akik nem igazán örülnek, ha nő rendezi őket. A férfiaknak ugyanis ez sok esetben problémát okoz. Nehezen viselik a női irányítást. Bár nekem ez már természetes, a korombeli nők között is akadnak olyanok, akik ezt még furcsának találják. Ám ahogy elnézem, az amerikai rendezők között már egyre több a fiatal nő, és remélem, a világ más országaiban is hasonlóképpen alakul a helyzet. Sajnos, hosszú évekbe telt, míg idáig eljutottunk.

Most, hogy túllépett a hetvenen, felmerült már a fejében a gondolat, hogy nyugdíjba vonul?

Eszemben sincs. Írni a halála napjáig írhat az ember. Amíg oda tud ülni a géphez, és nyomkodni képes a billentyűket. Egy operatőr elfáradhat hetven felé, egy író aligha. Különben is: rengeteg történetem van még. Az évek múlásával pedig bölcsebb, okosabb, elfogadóbb lesz az ember, ami az írásaiban is megmutatkozik. Csak a szenvedélye nem változik. Imádok írni, eltöprengeni egy-egy fordulaton, utánajárni bizonyos dolgoknak, hogy a történet hiteles és színes, kellőképpen humoros vagy felkavaró legyen. Nem, én még nagyon messze vagyok attól, hogy a medence mellett pihengetve töltsem el a napokat, vagy virágokkal bíbelődjek a ház körül. Majd eljön annak is az ideje. Egyelőre nem kívánok változtatni az életemen. Sokáig szeretnék még a mozi bűvöletében élni.