Interjú Lacza Évával

Hogyan fogadtad ezt az elismerést?
Egyáltalán nem számítottam rá, és nagyon örülök neki. Főleg a díj névadója, Anikó miatt, aki kolléganőm volt a rádióban, és olyan ember volt, akit mindenki szeretett a szerkesztőségben. Jártam nála a halála előtt is, akkor is vidám volt. Egyébként a verseit is nagyon szeretem.

Mit jelent az életedben a munkád, a rádiózás?
Bevallom, véletlenül cseppentem bele, mert 1970-ben nem vettek fel az egyetemre. Helyszűke miatt, annak ellenére, hogy a középiskolában elég jól tanultam. A rádiózás átmeneti megoldásnak tűnt, közben távúton jártam egyetemre, történelem-filozófia szakra. El is végeztem négy évet, de olyan sok volt a rádióban a munka, akkor szültem a fiamat is, lakásunk nem volt, szóval minden összejött, így végül – máig bánom – otthagytam az egyetemet. A rádióban viszont ott ragadtam.

Mit szeretsz a rádiózásban?
A rádiózás azért érdekes – de azt hiszem, így van ez az újságírással is –, mert változatos. És én nem szeretek unatkozni. Illetve sosem unatkoztam, gyerekkoromban sem. Talán ez az, ami izgalmas benne. Nagyon sok kollégámat, akik húsz-harminc éve rádiósok, szintén ez tartja ott. Nem az anyagiak… Mert az nem olyan jelentős.

Mostanában könyvet írsz. Elárulhatunk róla valamit?
Egy regényt írok most, ami részben a rádióról szólna. Mindenki azt gondolja, aki ilyesmibe fog, hogy nagyon érdekes lesz. Én is ezt gondolom. Lehet persze, hogy nem igaz. Kimondottan szépirodalmi munka tehát, de lesznek benne konkrét dolgok is a rádiót illetően. Nem személyekre gondolok, hanem minden egyébre, a légkörre például, amely 1970-től a rendszerváltásig körülvette. De visszanyúlok egészen a rádió megalakulásáig, pontosabban a magyar adás elindításáig. Abból az időszakból is vannak mindenféle történeteim, amelyeket előbányásztam. Édesapám, Dénes György költő 1950-től a rádióban dolgozott, tőle is sok mindent hallottam. Félig-meddig anekdoták füzére lesz, amelyeknek lehet, hogy van valós alapjuk, de ez egy regénynél nem is fontos.