Illatok által újraéledő emlékek

Ritka és értékes alkalmak azok, mikor összekapcsolódik az írott szöveg a képzőművészettel, hogy egy több műfajt, technikát, nézőpontot felölelő alkotás jöjjön létre. A Szófa rendhagyó online tárlatának köszönhetően pont ilyen izgalmas összefonódások tanúi lehetünk. Az Adj hangot a képnek című sorozaton belül hat kortárs magyar szerzőt kér fel a napokban az irodalmi portál, hogy a nagykéri képzőművész egy-egy munkáját alapul véve írjanak: készült már elbeszélés, esszé és vers is. Eddig Lackfi János, Jenei Gyula, Filip Tamás és Viola Szandra kapcsolódtak be a sorozatba.

Szőke Erika munkájában kitűnik az alkotó ösztönszerű természetközelsége. „Ez a legközelebbi dolog, amihez nyúlhat az ember. Érezzük, magunkban hordozzuk, mi is a természet része vagyunk” – mondja a képzőművész, akinek számos alkotásában játszanak főszerepet növények és fák. „Mintha nem is én keresném, hanem ők keresnének meg engem. Megszólítanak, és ez egy fontos kapocs” – vallja Szőke Erika, aki szerint a művészet is szerepet játszhat abban, hogy az emberek figyelme visszairányuljon a természetre és természettel kialakított viszonyunk problémáira. Örökzöld diófalevél című képének főszereplője egy levél, mely az őszi lombhullatáskor került a képzőművész kezébe. Régi, több évtizedes fotópapír segítségével lumenprint készült a diófa leveléről, ezt Szőke Erika egy termográf készülékbe helyezte, melyet az őszi, csupasz diófára erősített. A termográf készülék mindaddig rögzítette a hőmérséklet ingadozását, míg a fa tavasszal újra lombkoronába borult. A fa elhullatott levele így az őszi-téli időszakban is tovább él az alkotásban.

Ez a kép ihlette Viola Szandra költeményét, melyben a diófalevél a vadon, az erdő szimbólumává válik, melyet a költő a mai ember szempontjából vizsgál. Versével arra világít rá, hogy elvesztettük a természethez való kapcsolódásunkat. A modern ember leleményesen igyekszik, hogy megismerje a természetet, „És követi patak folyását, / ösvényt, kanyargó utakat, / fák mohás pajzsát tapogatja, / levél fonákján apró rést figyel” – fogalmaz a költő, nem képes azonban feleleveníteni már azt az ősi, természethez való kapcsolódást, mely egykor otthonát, eledelét, létét határozta meg.

A létrejött művek másik fontos inspirációs forrása a gyerekkor. Szőke Erika évek óta kísérletezik yeastogram technikával, melynek lényege, hogy szénporral színezett agaralapra vízzel higított élesztőt visz fel, majd negatívot helyez a tetejére, és 48 órán át UV-fénnyel világítja meg. „Ahol az UV-fény az élesztőt éri, megöli az élesztősejteket. Ahol takarva van, ott kialakul a kép” – magyarázza Erika, aki számára az élesztőnek szimbolikus jelentése is van. „Feléleszti az emlékeket. Kiválasztok egy fotót, és a yeastogram technikával újraélesztem.” Ezt követően szárad és deformálódik, majd dehidratálódik az alap, végül eltűnik a kép – akárcsak az emlékeink.

Az élesztő illata, és az élesztő inspirálta illattársítások az online térben is megelevenednek. Lackfi János írását olvasva mindannyian visszacsöppenhetünk gyerekkorunkba, hogy visszaidézzük a nagyszülőkhöz fűződő kapcsolatunkat. „Otthonkaszag. Otthonszag. Savanyúkáposzta-szag meg pinceszag. Mosogatószag meg naftalinszag, molyok ellen. Levendulaszappan-szag meg fertőtlenítőszag. Lekvárszag meg tyúkólszag” – vezeti be az elbeszélő illatokkal, szagokkal áthatott gyerekkorába az olvasót. Az unoka emlékeiben élő illatok elevenítik fel a múltat és a nagymama alakját, az ő lényét, gondolkodásmódját, a család többi tagjával való kapcsolatát.

A harmadik technika, mely idáig megjelent a sorozatban, egy hóra készült szitanyomat. Szőke Erika számára itt kifejezetten erős a megjelenített téma szimbolikus jelentése. Jellemzően egyébként hosszú időt vesz igénybe, míg rátalál a témára, mely illeszkedik a választott technikákhoz. „Nagyon fontos, hogy a hordozó együttműködjön a témával. Hogy az egész egy szilárd dolog legyen.” Ebben az alkotásban tökéletesen egészíti ki egymást a kettő: Szőke Erika a bűn feloldását jeleníti meg. Ezúttal nem egy tárgy vagy személy képét hozza vissza fotótechnikával a jelenbe, hanem egy gyerekkori cédula tartalmát: egy imakönyvben talált listát, melyre kislányként a legáltalánosabb bűnöket írta, hogy felkészüljön a gyónásra. A szitanyomat pigmentté őrölt földből készült, ezt vitte át a frissen hullott hóra, majd figyelemmel kísérte, ahogy a hó olvadásával a szitanyomat lassan eltűnik, a földpigment egyesül a talajjal. A bűnök, és a bűnösség érzete adják Filip Tamás elbeszélésének központi témáját is: „Félek megvallani őket, de hiszek a hóban, hiszek az olvadásban, a földben, és a hóvirágban, a kizöldülő tavaszban, a sarjadásban, hiszek a feloldozásban” – vallja a nar- rátor, aki elbeszélésben egy messzi, havas kertbe látogat, hogy megvallhassa bűneit önmagának.

Szőke Erika munkája nem először fonódik össze irodalmi alkotással – az egyik ilyen alkalom Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötete volt, melynek a képzőművész volt az illusztrátora. A Szófán két következő írást olvashatunk nemsokára, és reméljük, a jövőben is lesz példa ehhez hasonló gyümölcsöző, műfaji korlátokat bontogató együttműködésre.