Igaz mese egy zseniális csalóról

Mielőtt bűnpártolással vádolnának, gyorsan hozzáteszem, hogy ez a jelenség csak „lentről felfelé” működik, vagyis a tömegek azt szeretik, amikor egy csóró senki veri át a gazdagokat. Akkor csettintünk, hogy ez már valami, úgy kell nekik! Fordított esetben, amikor a pénzzel és hatalommal rendelkezők eltaposnak egy csóró senkit, már jogkövető magatartást mutatunk, igazságérzetünk helyrebillen. Tájainkon a viszkis rabló óta, sőt inkább Repülős Gizi óta figyelhető meg ez a fura szimpátia, de visszamehetnénk akár Rózsa Sándorig is. (Közülük Gizi néniről nem készült még játékfilm, de ami késik, nem múlik).

Az Inventing Anna (Az örökösnő álarca mögött) című kilencrészes sorozat olyannyira megtörtént eseményeken alapul, hogy túl nagy elrugaszkodást nem is hajthattak végre a forgatókönyvírók, mivel az Anna Szorokin-ügy minden mozzanatáról beszámolt az amerikai sajtó. Méghozzá pár évvel ezelőtt, vagyis a célközönség egy részének friss emlékei vannak a bírósági tárgyalásról, olvasták az ominózus újságcikket, ismerik a szereplőket – akik egyébként most sorra szólalnak meg a sajtóban, hogy pontosítsanak ezt-azt a sorozatban megjelenő énjükkel kapcsolatban. (Anna ügyvédje például fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem működött együtt olyan szorosan a valódi újságírónővel, mint az a képernyőről lejön.)

A történet röviden: egy Anna Delvey álnéven ügyködő, ragyogó intellektusú, ám kissé szociopata fiatal nő bejutott a New York-i elitbe, és a legbefolyásosabb emberekkel sikerült elhitetnie, hogy ő egy dúsgazdag német örökösnő, aki szeretne befektetni a városban, méghozzá egy VIP-művészklubot álmodott Manhattan szívébe. Kilenc részen át figyelhetjük, hogyan verte át a tech-gurut, a menő divattervezőt, a dörzsölt, veterán tőzsdést és még sok más ismerőst. Úgy pumpált meg mindenkit, hogy azok észre sem vették, vagy későn kapcsoltak. Szégyenkeztek is rendesen, ezért nem jelentették fel Annát, inkább hagyták úszni a pénzüket. Hősnőnk végül mégis lebukott. Ezt a sorozat alkotói rögtön az elején világossá teszik, hiszen egy vádemeléssel kezdődik az első rész. A bíró úgy dönt, nem engedi szabadlábon védekezni a vádlottat, így a nő előzetesbe kerül. A döntésről, illetve Anna viselt dolgairól egy kisebb lap be is számol, ezzel felkeltve egy másik újságíró, Vivian Kent figyelmét. Főnöke azonban nem lát semmi érdekeset ebben a sztoriban, ezért más témával bízza meg Viviant. Aki persze ennek ellenére nyomozni kezd, és ahogy halad előre a sztoriban, úgy jönnek a flashback-események.

Egy-két kivételtől eltekintve remekül válogattak színészeket, a főszerepet alakító Julia Garner például egészen lehengerlő, amikor sértődött grimasszal, dühös fejcsóválással vagy flegma legyintéssel reagál arra a kérdésre, hogy mikor óhajt fizetni az igénybe vett luxusszolgáltatásokért. Őt az Ozark című Netflix-sorozatból ismerhetjük, ott is nagyot alakított. A szállodai ügyintézőt játszó Alexis Floydot az igazi Neff Davis is megdicsérte a minap egy interjúban, mondván, le a kalappal, mintha saját magát nézné. A riporter megkérdezte tőle, hogy tényleg be tudott-e juttatni bárkit a legpuccosabb partikra és éttermekbe. A válasz: igen. Mert hiszen a luxushelyek üzemeltetőinek sem mindegy, hogy a vendég háromszáz vagy háromezer dollár értékben fogyaszt-e náluk. És ha a hotel alkalmazottja úgy ítéli, hogy ez utóbbi lehetőség áll fenn, akkor természetesen lehetséges az asztalfoglalás. (Az persze nincs benne a pakliban, hogy a vendég nem fizet a végén, hanem hozzáíratja a fogyasztást „a többihez”, vagy mással fizetteti ki, mert már megint nem működik az a fránya bankkártyája.)

Az újságírónő saját sztorija viszont túlságosan előtérbe kerül, ráadásul az őt alakító Anna Chlumsky alaposan túltolja a figurát. Ugyanez érvényes Rachel megformálójára is (Katie Lowes). Az ötödik résznél kezdtem úgy érezni, indokolatlanul hosszú ez a sorozat, nyújtják, mint a rétestésztát. De ez darálós fogyasztási szokásomnak is betudható. A tévében, heti dózisokban több mint két hónapig ellettem volna a bő egyórás részekkel, így viszont két hosszú éjszaka alatt végeztem ki a sorozatot.

Az Inventing Anna szórakoztató időtöltés, és maximálisan kielégíti a fent említett csaló-fétist. De pont a legfontosabb kérdésre nem ad választ: elhitte-e Anna a saját hazugságait, tényleg létre akarta-e hozni azt az elitklubot, vagy csak élvezni akarta a luxuséletet, amíg lehet.