Ifjú Szivek: was ist das Kakukktojás?

Amit most elmondok a bemutatóról, az szigorúan egy régi szerdahelyi elvtárs szavaival élve szuterén, vagyis szuvenyír, szóval szubjektív. Kakukktojás? Was ist das? Ha egy ufó kérdezné tőlem, éppen megállva a Föld nevű bolygón, kicsit trécselni, valami olyasmit magyaráznék a fénylénynek, hogy a kakukktojás olyasmi, ami az adott dologtól valamiben különbözik, vagyis nem illik oda. Van a Földön egy kakukk nevű madár, amelynek az a heppje, hogy leadja a tojását egy másik madárnak. Értve? Amúgy meg hosszú. Az Ifjú Szivekbe bekerülni minden álma lehet egy néptáncosnak. Mert a Szivek táncosai – nem vitás – vérprofik. Ezerrel tolják, ütik-verik a csizmájukat ezek a legények, a csajok meg pörögnek, mint a búgócsiga, s mit csinálnak? Nem, nem szenvednek – ezek vigyorognak! Mosolyognak, lazaság a köbön, nem is táncolnak ezek, hanem ki vannak vetítve nekünk, ha már egyszer eljöttünk nézelődni, mi csak képzeljük, hogy látjuk őket. Virtuális valóság.  Ami pedig ezt a kakukktojást illeti, jelentem tisztelettel a tartótiszt elvtársaknak, hogy én láttam. Először a legények között figyeltem fel a nem oda illő jelenségre, mert befigyelt a Szivek konferansziés nőcskéje rögtön az elején, mint őzike a bősi vizerőműbe, mondta is ünnepélyesen, hogy figyusszuk a táncot, lesznek ilyen-olyan átvágások, kakukktojások, s láttam is bizony eleget, pölö amikor a pásztortáncokat vagy miket nyomták a legények, pörgették is a cohókat rendesen, s a nem éppen mellékszál csaj ott randalirozott föl meg le, mint egy cirkuszi mazsorett, alig-alig lehetett kivenni, emmegmegmámimáje. Körbe is néztem büszkén, kihúztam magam, na, nída, ott a csajszi, kiszúrtam a nőcskét, de a suttyó közönség csak ciripelt, kipirult arccal vonaglott a székeken, majdnem táncra perdültek ők is, senki sem törődött a kakukktojással, csak én. Jelentem mindenkinek, többször kiszúrtam a kakukktojást, persze megjegyzem, ez benne volt a pakliban, passzolt a korejográfiába, a korejográfus szépen becsempészte a dolgozó népnek, ami nem illik a projektbe. De ezzel láthatóan senki sem törődött, lehetséges, tutitutkó, hogy valami kábító gázt permeteztek a nézők közé, mert seképsehang, mindenki elájulva, szájat tátva, lihegve, hörögve, kidülledt szemmel nézte a vérprofi táncosokat. És a nők? Mint a sötét kancák, egy pillanatra nem vigyázva, kicsit elmélázva arab sejknek képzelve magam, handred-kamelt adtam volna darabjáért, hogy csak suhanjanak, be a háremembe, s onnantól kezdve csak nekem. A legényeket inkább hagyjuk, de ők is igen feszítettek, mint a pávák, mintha eladósorba kerültek volna, a sok-sok matróna-nőszemély a nézőtéren igencsak zihálva tekinte le rájuk, a fene a képüket. De, ezek a kakukktojásoknem hagytak békében. Hol egy, na, gondoljunk valami népies táncot, valami méhkerékit vagy mittudoménmit, mert volt ott minden, mi szem-szájnak-fülnek ingere, komplett Bartók–Kodály-gyűjtés Bonchidától Szerdahelyig, és mit csinál valamelyik, hát kiszúúúúúrom, posztava do dzsezu éppen, bakker, hát röpke pillanatra, nem szvingel egyet a fazon, nem csacsázik, szambázik a muki, a nőcske meg bréjkel a néptáncosokkal, banyek, hát hol vagyunk, assziszik, hogy nem veszem észre, de az is igaz, hogy igen eredeti volt, mit eredeti, vilááááágszám!  Totálbrutál, bejött hirtelenjében egy B52-es spanyol bombázó, s tolni kezdte a porondon a spanyolt, mintha Carmen tévelyedett volna el, mert a lelkem eladta magát nemcsak nekem, hirtelen forróság lett az egész térben, hömpölygött a levegő, nehezen vettük a levegőt, a férfiaknak ki tudja, hol, talán a nőcske szoknyája alatt járt az esze, mert vitt, tuszkolt, vadul szárnyaltunk, belehabarodva ebbe a multi-etno-mélymagyar őrületbe, Moloch, Moloch! S mire észbe kaptunk, máris százszorszép pipacs cigánylányokká változtak előttünk a lányok, a tánc bolondgombáját nyomták le a torkunkon valami boszorkányos végzet miatt, s egy cigánytábor kellős közepébe kerültünk. Dik, ki tette ezt velünk?A banda tette ezt, nem Edvárd. A két prímás csak fűrészelte nekünk a száraz fát, visították hisztérikusan, észveszejtően, hogy minden az övék, mire a megátalkodott sunyi kontrás vágta, szabdalta a zenét felibe, csakafele-csakafele mutyiba, mire a velejéig züllött bőgős hörögve kajabálta a magáét, húzta konokul, hogy lóóóóóópikulát-lóóóópikulát kaptok belőle. Ja, és a cimbi-cimbi-cimbalmos? Aaaaaz meg ki? Egy olyan, hogy Balogh Kálmán? Mond valamit, etnofasiszták? A cimbalmosok Jimmy Hendrixe, megvan? Kirűűűű ez cimbalmos? Miiiiiicsiiiinál, megette az idegeimet. Mimárja, fritőz, virtu-őz. Először szétütötte a fejemet, összekaszabolt, aztán villával összerakott, s miközben éreztem, hogy ezek – a banda – széttrancsíroznak, még a táncosok is úgy viselkedtek, mintha az ellenségük lennék, felmosták velem a színpadot. Amit ezek ott műveltek! Na, pont. Az. Akkora ütést kaptam, kancikancóv, hogy a másikat a fal adta. Mit mondhatnék erre 1 orrú barátaim? Meg kell nézned, mert ez már poszledné zvonyenyie, mielőtt arra ébrednél, hogy a mennyországban vagy, mert ha elmondod, hogy láttad az Ifjú Sziveket, rögtön kapsz egy jó pontot, mert jó, ha tudod, az Atyaúristennek is ők a kedvencei, és Ő is látni szeretné őket – csak éppen nem kap soha jegyet. Győry Attila