Hosszú távú pályán

Sőt, időközben azt sem említették nyilvánosan, hogy ő, aki a kassai Thália Színház alapító tagja és jeles művésznője, az 1969-ben alakult társulat örökös tagjai nyugdíjasainak sorába lépett. De mivel pályaívét színpadra lépésének első mozzanatától ismerem - és mert arcán ma is gyakori vendég a tűnődő mosoly -, könnyebben kijelölhető az út, amelyen beszélgetésünk úgy haladhat, hogy az érzékenységek megsértése nélkül társalogjunk. 

Kövesdi Szabó Mari nyugdíjban? Aki ismer, nehezen hiszi... 

Tulajdonképpen még most sem akarom tudatosítani, bár próbálom elfogadni, hogy ez az élet rendje. És bizakodom. Hogy a színész színpadi élete nem akkor ér véget, amikor nyugdíjazzák. Ez a reménykedés a jó hír, a kevésbé jó, hogy úgy látom, a társulat vezetése egyelőre nem számol velem különösebben. Így a színpadi szereplés más formáival kárpótolom magam; persze, ebbe is bele kellett, bele kell jönni. 

Tavaly fájt is, vagy pusztán rosszul esett, hogy sajtónk az illendő pillanatban nem jeleskedett pályád felmutatásában, az eddigi mérleg megvonásában? 

Régen vagyok a színészet küzdőterén, így talán már a köztudatban is. Jólesett volna, ha azt a „félkerek“ évfordulót észreveszi valaki, de azzal tettem túl magam az egészen, hogy vannak a világon fontosabb dolgok. Noha az is igaz, hogy egy apró tüske azért maradt bennem. 

A pillantásod viszont fiatalosan élénk! 

A tekintetből általában visszatükröződik, hogyan él és gondolkodik valaki, milyen az életfelfogása, esetleg egész habitusának lényege. Én igyekszem alkalmazkodni másokhoz, ha igénylik, segíteni a fiatal kollégákat, de imádom a gyerekeket, a természetet, az állatokat, mivel vidéken lakom, a környezetemet. Ugyanakkor szívesen beleélem magam új dolgokba. A szerepeimmel is mindig úgy voltam, hogy azt kerestem: mi él bennem is a rám osztott figura jelleméből, lelkületéből. A köznapi gesztusaiból, a gondolkodásából. Mert a szerepeimet sohasem csak eljátszani, hanem őszintén megszemélyesíteni igyekeztem. A színésznek ez az azonosulás adhat felszabadító élményt, szinte szárnyakat. 

Kemény fából faragtak, hogy idestova kereken félszázada állsz színpadon? 

Más pályán már elképzelni sem tudnám az életem. Az én keménységem pedig legfeljebb védekezés, mert a színész mindig kiszolgáltatott, csak azt játszhatja el, amit új feladatként kap. Ez nemcsak elvégzendő teendő, hanem iskola. Abban az értelemben, hogy az egyéni élet fordulatai, olykor katarzisai is segítik a tehetséget. A színész általában az életben is megéli mindazt, amivel a drámákban találkozik: a csalódást, a küzdelmeket, veszteségként a halált, a köznapokat gazdagító örömöket, a szerelmet... Kívülről is sokféle erő hat a színészre. 

Még nem is húszévesen hogyan választja a színészpályát az a lány, aki ha addig volt is naiva vagy éppenséggel erélyes személyiség - ám csak kiskövesdi viszonylatokban. 

Rengeteg szorongással. És csak később értettem meg, mit jelentett az ország keleti végei kitűnő tanítójának és közművelőjének, Kassai Bélának határozott „utasítása“, hogy a hatvankilencben alakult Thália színésztoborzására okvetlenül el kell mennem. Ahogy az idősebb, rutinos színésztársak kijelentéseit is csak később értem fel teljesen ésszel, hogy bele kell érnem a szerepeimbe. Ma viszont inkább a szerencsémet dicsérem, hogy bár sosem harcoltam szerepért, mégis olyan színpadi figurák sokaságát játszhattam el, ami minden színésznő vágyálma. Sőt, olyanokat is, amelyeket fiatalságomnál fogva talán még nem kellett volna, de abból is tanultam. 

Immár 66 évesen, itt Kassán, mi jut eszedbe először Kiskövesdről? 

Mivel már nem élnek a szüleim, egyre jobban ők. Nagyon féltettek, különösen, amikor a Királyhelmecen tett érettségim után pár hónappal kiderült, hogy nem maradok tovább nevelőnő a szomotori magyar alapiskolában. Édesapám csak akkor engesztelődött ki, amikor már fiatal színésznőként Szabó Máriából Kövesdi Szabó Mari lettem, és őt a kassai társulatban „átkeresztelték“ Kövesdi bácsivá... Akkor már érezte, hogy jó helyen vagyok. A gyermekkori élményeim pedig azóta szépültek meg igazán, amióta színész férjemmel, Pólos Árpáddal a saját kertünkben gazdálkodunk. Idősebb korában az ember a saját portáján szinte csodás dolgokat fedez föl. Ünnepnek tartom minden napomat, ha a „birtokon“ lehetek. Kinézek a szárnyasainkhoz, termesztem a zöldfűszereket, megyek meggyet szedni, készítem a mentaszörpöt, a bodzaszörpöt, kavargatom bennük a citromfüvet. 

Számodra nem érvényes hát, hogy a gyorsuló világ hétköznapjainak kíméletlen egymásutánja bedarál bennünket? 

Értelmesen szaladnak a napjaim. Nem fáradok el, képes vagyok reggeltől estig talpon lenni. A szövegeket is úgy tanulom, hogy kimegyek Csülökkel, a kutyánkkal, és mondom neki a verset. Jön mellettem, de csak pórázon, mert benne van az ösztön. Néha meg az jut az eszembe, hogy nálunk annak idején a zöldbabot termelő kiskövesdiek a paszulykások, az uborkát termelő nagykövesdiek pedig az uborkások voltak. Gyerekként teher volt az idősebbek kívánta segítség, most meg öröm a kerti munka. 

Abban a falusi világban amolyan lányos ábránd volt színésznőnek lenni? Gondolom, Kiskövesden nemigen szerepelt mintaképként a bécsi opera, a pesti Nemzeti. 

A színészvénát a már említett Kassai Béla bácsi vehette észre bennem. És amikor színészfelvételt hirdetett a lázas sietséggel szerveződő Thália, minden kérdezés nélkül beküldte helyettem a „jelentkezésemet“. Hetekkel később, a Komáromban tartott tehetségvizsga után így lettem az akkori MATESZ kassai Thália Színpadának egyik alapító tagja. Nagyon fiatalon és művészileg csiszolatlanul. Szerencsére, az idősebb kollégák készséggel felkaroltak bennünket, fiatalokat, így az sem titok, hogy mind emberi tartás, mind színészi mesterség dolgában a színháznál kaptam meg a szükséges indíttatást. 

Pályád teljes kibontakozásához az önérzeted vagy a ragaszkodásod volt fontosabb? 

Eléggé önérzetes vagyok, és kitartóan ragaszkodó is. Ezért máig szoros kötelék fűz a kassai Tháliához. Bár megtörtént az is - igaz, jó régen -, hogy egy alkalommal felhívtam a MATESZ akkoriban még két társulatának közös igazgatóját, és megkértem, helyezzen át a komáromi együttesbe. Fél év múltán jöttem vissza Kassára. 

Pályamódosítás nélküli, hosszú színészkarrier a tiéd. Sokszor kellett az ajkadba harapni, nehogy kitörjön belőled a keserűség? 

Akadtak ilyen helyzetek. Kevésbé az előadásokkal, az új bemutatókkal kapcsolatosan, hanem inkább magánéleti gondokból adódóan. Azokat pedig mindenki másként vezeti le. Persze, az ilyen szituációkban is helyt kellett állni a színpadon, és előbb-utóbb túltenni magam az egyéni problémákon. Természetesen régen nem bolygatom már ezeket a dolgokat, hiszen elmúltak. Az élet sajátja, hogy nemcsak boldog és örömteli pillanatai vannak, hanem fájó gondjai is, amelyeken a lelki béke nyugalmával ajánlatos túllépni. A magánélet éppen úgy lecsapódik egy színháznál, akár a családban. 

Mi az, amit az elmúlt bő negyven évet számba véve hiányolsz? 

Hogy a mi legszebb éveinkben, az alkalmi rádiózáson kívül, nem nyílt mód tévé- és filmszerepekhez jutni, megmutatni, megmérettetni magunkat a színészet más zsánereiben. Én egyszer kaptam volna főszerepet Budapesten, de a Thália akkori művészeti vezetője nem engedélyezte, így máskor már nem is hívtak. 

Megtérül valamiben a becsületes színész hangyamunkája? 

Illene, hogy megtérüljön. Hiszek abban, hogy művészileg még nem teljesedett be, nem zárult le a színészi pályám. Bizakodó alkat vagyok. 

Várod, hogy megszólaljon a telefon, és megkínáljanak egy új szereppel? Nyugdíjasként, mint vendég a magad alapította színházban? 

Hogyne várnám! Nincs okom elhessegetni magamtól a reményt. 

A Komáromi Jókai Színházba is elmennél egy jó szerepre? 

Természetesen. 

Az igaz, hogy a színész legmélyebben csakis önnön lelkébe lát? 

Nem biztos. Ahogy az sem valószínű, hogy minden tekintetben én ismerem a lehető legelmélyültebben önmagamat. Viszont a szerepek által gazdagodom, azok késztetnek még mélyebbre ásni lelkem rejtett zugaiban. Ezért is érdekes a színészet. 

Hosszú pálya a tiéd, a mai kassai Thália Színház negyvenhét évét tudod áttekinteni. Ha nem Beke Sándor alapozza meg keletszlovákiai magyar játékszínünk első hat-hét évét, fennállna még ez a társulat? 

Tartok tőle, hogy az általa lerakott alapok nélkül nem. Ugyanis nemcsak a rendszerváltásig, hanem még az azt követő jó pár évben is az indulás szédületes lendületének erőbedobása, illetve annak fékeződésében is még a korábbi önjáró dinamika tartotta működésben Kassán a Tháliát. Hasonlóan fontos szempont, hogy színházunk létét, hírnevét alapvetően még az ő ittléte alatt sikerült bejuttatni a köztudatba. Az érem másik oldalát tekintve azonban arról szintén szólni kell, hogy nem csupán Beke vagy Csendes László, hanem mások is -politikai okokra hivatkozva - nem egészen őszinte és korrekt módon hagyták faképnél a Tháliát. Itt voltam, tehát tudom, hogy a valóságban inkább csak ürügyet kerestek, mert nem lehet mindent a politikára fogni. Akik maradtunk, ránk is politikai nyomás nehezedett, a társulat derékhada mégis állta a sarat. Inkább eltűrtük, hogy például a szovjet-orosz darabok próbáin cenzorként ott ült az „illetékes elvtárs“, és fel-felszólt a színpadra, hogy mely mondat „hibás“ politikailag. A szilárd alapokon nyugvó Thália azonban fennmaradt; később pedig már Kolár Péter tett sokat színházunk megőrzéséért. 

A Thália Színpad, majd a Thália Színház mindig több küzdelmet kínált, mint ragyogást. Pályakezdőként is újra nekivágnál? 

Hát persze. És nem tudok, nem is akarok leállni. Egyelőre még kimondani is furcsa, hogy hivatalosan nyugdíjas vagyok. Nem nagyon használom még ezt a szót. Persze, amikor beinvitáltak az igazgató úrhoz, nagyvonalúan úgy tettem, mintha nem zavarna. 

Könnyezni szoktál? 

Ajjaj! Ha megérintenek a dolgok, se a könnyemet, se a dühömet nem tudom visszatartani. 

Így hogyan fértek pályaívedbe a gonosz figurák, ellenszenves jellemek? 

Azokat jó játszani, mert kínálják a színészi kiélés lehetőségét. Szerencsére, csak a színpadon tudok gonoszkodni, mert a magánéletben nincs miért rosszindulatúnak lennem. 

Szép életpálya volt? 

Nem volt. Mert van!