Hontalanítás – seckojedno

Hontalanítás – ezt a találó címet adta Hégli Dusan az Ifjú Szivek Táncszínház legújabb műsorának. Találó, mert mielőtt elmondhatjuk – egyénként is, népcsoportként is –, hogy hontalanokká váltunk, el kell venni hazánkat, azaz hontalanítani kell bennünket.

Reménytelenül vége mindennek. Sötétségben, szürkeségben vigyázzban áll a testileg-lelkileg kiszolgáltatott vesztes, a hatalom játékszere, talán már maga is elhiszi, hogy azért, mert bűnös. Nem az egyén, a csoport. Természetesen mindig a kisebbségi csoport az oka a többség bajainak, ezért méltó módon meg kell büntetni, hogy a többséget soha ne érhesse újabb baj. A büntetés hol a teljes fizikai megsemmisítés, hol „csak” a megalázás, az identitás, a ház és a haza elrablása, a hontalanítás.

A Hontalanítás – némileg leegyszerűsítve – közvetlenül a második világháború utáni időszakról mesél, a Csehszlovák nemzetállamra tett kísérletről, amit a hatalom Szlovákiában a szlovákiai magyarok kitelepítésével kívánt megoldani. Kissé szűkítve a kört: nem a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcseréről, hanem a bőröndnyi személyes holmival Magyarországra, de főképp Csehországba szállított, rabszolgaként kezelt magyarokról. Ezt a tényt hangsúlyozza a bőröndökön olvasható „za Dunaj”, a „bűnös” felirat, meg a reményvesztett emberek számára felcsendülő vidám cseh polka. Az, hogy kik azok, akiknek létét mindenestül megsemmisíti a hatalom, abból derül ki, hogy Hégli Dusan – jó szokásához híven – ismét a szlovákiai magyar zenei és táncanyaghoz nyúlt. Mégpedig a tőle elvárható gondossággal-pontossággal.

Amit táncban látunk, az hiteles, pontos paraszttánc. Amit hallunk, az hiteles, pontos parasztzene. A Hontalanítás mégsem csak hazai eleink tragédiáját meséli el, szól a mindenkori népirtásról, a mindenkori kisebbségek megalázásáról, identitásuk porba tiprásáról, félelmeikről, a kívülálló számára gyávaságnak látszó túlélni akarásukról.

Egyszer csak megelevenedik a színpadon a múlt – az önfeledten táncoló párok. Csak mi, nézők sejtjük-tudjuk, hogy a háttérben lerakott gazdátlan cipők, a fogason árván lógó szürke kabátok, az oldalt fölhalmozott szürke bőröndök nem jót jelentenek. Hamarosan vége is az önfeledt táncolásnak. Jön a mindenkori hatalom. Egyre csökken az egyén és ezáltal a csoport ellenállása. Egyre erősödik a megalázottak félelme, hogy azután szinte önként, de már nem dalolva szálljanak be a huszadik század mindenkori marhavagonjába, emlékezetükből töröljék mindazt, ami kulturálisan az övék volt, a jellemző viseletet, a jellemző táncot, a jellemző dalokat, az anyanyelvet, hogy teljesüljön a hatalom akarata: ne maradjon más, mint a könnyen irányítható szürke tömeg.

Úgy vélnénk, hogy a történet, a sors elmeséléséhez bonyolult, a néptáncra nem jellemző eszközök alkalmazása szükséges: fekete trikóban földön kúszás, kétségbeesett vonaglás, durva mozdulatok – de nem így lesz. Van egy letisztult háttérvetítés – az ezt megelőző műsorokhoz képest talán kevesebb képpel, de már nem figyelemmegosztó módon. A hatalom győzelmét, az anyanyelv halálát kiáltja arcunkba a vetített lista és a fülsértően kattogó írógép, a bőröndökkel masírozó tömeg mögé vetített vonat kereke, majd a lassan, de biztosan szürkülő kép, szürke ruhás emberek a szürke bőröndökkel, a szürke tokba temetett hegedű, a nagybőgőn szóló dallam, az éles cimbalomhang, a láthatatlan parancsra egyszerre lépő valamikori, mostanra engedelmes géppé váló egyének, majd a néma, szürke csönd.

Eltelik egy kis idő, mire mi, nézők rájövünk, hogy mindennek vége, de ránk is ránk telepszik a néma, szürke csönd.

Íme, ilyen egyszerű. Mindössze birtokba kell venni anyanyelvünket, és teljesülhet a néptánc-koreográfusok álma is: színházat csinálni. Mert ez a műsor már az, valódi színház, ha nem mutatható is ki a klasszikus görög színház minden ismérve, azért katarzis van. Mi, nézők vérmérsékletünktől függően titokban elővesszük zsebkendőnket, orrot fújunk, szemüvegünket tisztogatjuk – én a szemüveggel igyekeztem palástolni megdöbbenésem és meghatottságom. Majd elgondolkodunk rajta: milyen kevés eszközre van szüksége a hatalomnak ahhoz, hogy tönkretegyen mindent, ami emberi, mégpedig helyrehozhatatlanul. A kitelepítés annyira tabutéma volt, hogy a létező szocializmus idején még otthon sem emlegették sem azok, akik elszenvedték, sem azok, akik megúszták, sem azok, akik végrehajtották.

Visszatérve a Hontalanításhoz: az utolsó képben a közismert A csitári hegyek-et éneklik a táncosok. Azért, hogy még jobban tudatosítsuk a reménytelenséget, csak a Kodály-féle második versszakot suttogja a szürke színpadról a szürke tömeg: Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet, s mi tudjuk: ha elvinné is a levelet, nincs kinek, ha meg lenne kinek, az a távolról, idegenből idegenül írt levelet már nem értené.

Sebők Géza