Hol szabtuk el a rendszerváltást

Ez is monodráma, ezt is egy karizmatikus színész meséli el, több szereplő bőrébe bújva, de végig egy tragikomikus karakter szájával. És remélhetőleg ezt is sokan látják majd, és el is gondolkodnak rajta, sőt igyekeznek majd beazonosítani a történet szereplőjét, mert többen közülük abszolút felismerhetőek.

Ez a trilógia legbátrabb, legszókimondóbb része. Kérdés, hogy fel vagyunk-e készülve rá, elegendő önkritikával, intelligenciával rendelkezünke hozzá. Mármint azok, akikhez elsősorban szól a szerző. A rendszerváltás után született, vagy akkoriban cseperedő generáció ugyanis nem feltétlenül érti az egyértelmű utalásokat, nem tudja, miről van szó a falusi kocsmai mesélős felszín alatt. Frappáns húzás lett volna korhatárosítani ezt az előadást, mondjuk negyvenes karikával. Úgy sem félteném a Dialóg nonprofit szervezetet, hiszen a második rész, az Egy disznótor pontos leírása (Lajos Andrással) mára már túl van a 35. előadáson, amivel két kőszínházunk is boldog lenne, ha lehetne. Az első rész, A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd pedig Benkő Géza miatt vált halhatatlanná. Mindhárom szöveg szerepel Soóky László napokban megjelent drámakötetében (meg a Sátán, meg én, Nap Kiadó), egymás után olvasva még inkább előtűnnek a visszaköszönő motívumok, díszítősorok, gyakran alkalmazott humorpatronok, mint például a szofisztikált nyelv és a trágár beszéd váratlan váltásai, vagy a tipizált falusi figurák között felszikrázó viták kimenetele. Bíróferit, a mostani mesélőt (1989 augusztusában járunk) például minden ötödosztályú meccs után megverik. Vagy a vendég csapat, vagy a hazaiak, vagy mindkettő, miután egymást már jól elcsépelték. Ez a futballbíró egyébként csapos a helyi kocsmában. „Korábban tanszékvezető egyetemi tanárként dolgoztam, kandidátusi és doktori titulusokkal, míg közelebbi kapcsolatba nem kerültem a házmesterrel. A házmester az három deci borból meg egy deci szódából készül.” Ilyen poénok záporoznak végig, ez a fenti ráadásul kettős poén, hiszen a házmesterről (a negyven felettieknek) a feljelentés, a megfigyelés, a bajba kerülés veszélye ugrik be elsőnek.

A mesélő ezúttal a Miskolci Nemzeti Színház művésze, Fandl Ferenc, aki Keszég László rendezésében kelti életre ezt a karaktert, illetve az őt körülvevő szerencsétlen jóembereket, megtörtént események alapján. Ehhez minden szempontból megvan a muníciója. Tud dialógusban saját kérdéseire válaszolva beszélni, összeveszni saját magával, sztorizni, haverkodni, csodálkozni, tűnődni, magyarázni, önámítani, komolyan venni, avagy le se fütyülni az életet. Egy órán keresztül fenn tudja tartani a néző figyelmét, aki már az első öt percben megkedveli Bíróferit.

A Cincogó nevű kocsma törzsvendégei között ott ül Szerző is, neki szintén van véleménye a dolgok állásáról, és gyakran keveredik szóváltásba a túlképzett csapossal, illetve a másik asztalnál helyet foglaló három besúgóval. Soóky László tehát saját magát is szerepelteti, amivel külön bukét ad a darabnak.

De bármennyi jellem- és helyzetkomikum vegyül is Bíróferi mondandójába, az előadás lényege mégiscsak az, hogy mi, itteni magyarok sokkal többet elérhettünk volna a rendszerváltás hónapjaiban, ha a prágai parlamentbe kooptált, bennünket képviselő honfitársaink felkészültebbek és tökösebbek lettek volna. Ám „ez a vidéki, providenciális forradalom számos forradalmár számára nagyon kellemes és jövedelmező időtöltést jelentett. A rendszerváltást követő idő pedig azoknak, akik kellő türelemmel és hányinger nélkül kivárták az ő idejüket: örökös dagonyát, vályút, karriert, meg sok-sok pénzt.”

Abszurd döntések „történnek”, vagy azért, mert csupán ennyi telik tőlünk, kopjafakedvelő magyaroktól, vagy azért, mert nem a megfelelő embereink kerültek anno döntéshelyzetbe. A szerző nem hagyja nyitva ezt a kérdést, én azonban óvakodnék a szpojlerezéstől. Annyit árulok csak el, hogy a Gulyásparti végkicsengése sokkal keserűbb, mint a trilógia első két részének konklúziója, hiszen ezek az események jelen életünkre is kihatnak. Nézzék meg, ha alkalmuk adódik rá, vagy olvassák el (a szöveg az Irodalmi Szemlében is megjelent). Csak még egy mondatkát hadd idézzek a végére.

„1990. március 17-én délután, amikor a teljes felvidéki magyarság Kooptált 24 Pali vezénylése alatt március 15-ét ünnepelte, amikor mindenkit hazahívott a harangszó, amikor egyszerre ünnepeltük a dicső őszi és tavaszi hadjáratot, amikor meghonosodott az echte felvidéki magyar gulyásfőző verseny, és pirospozsgás, pödrött bajszú nagy felvidéki magyar politikusaink, mint életfogytiglani zsűritagok cuppogtak a bográcsok tömkelege fölött, ahonnan testületileg bevonultak a nagy felvidéki magyar katolikus és református templomokba, hogy elénekeljék a református énekeskönyvből a 90. zsoltár első versét, irulva-pirulva, mert arról nem tájékoztatták őket, hogy a katolikusoknál nem ez a sláger, amikor a kommunisták újra, boldogan a keblükre ölelhették egymást, mint gyöngyöző homlokú, megfáradt forradalmárok, amikor Kooptált 24 Pali egyhuszonnégy óra alatt negyvennyolc kopjafát, negyvennyolc emlékművet avatott fel gyújtó hangú szónoklatokkal, ahol egyetlenegyszer sem engedett a negyvennyolcból, az én szívembe a derült március 17-i égből becsapott a mennykő.”