Hisztérika és slussz!

Ez pedig nem kis dolog, mert vokális, zenei és színészi szempontból egyaránt rendkívüli követelményeket támasztó szerepről van szó. Fogašová szinte lubickol Salome nyaktörő szólamában, hangja nem ismer dinamikai nehézségeket, a legmagasabb regiszterben is töretlenül szárnyal, sőt ott érzi magát igazán elemében. Úgy tűnik, mintha nem kellene takarékoskodnia, erejét a csúcspontokra tartogatva, ökonomikusan építkeznie, hangja megszólalásának első pillanatától az utolsóig egyenletes gazdagsággal árad. Ami ebben a szerepben különösen fontos, illúziókeltő a megjelenése, és megvannak a megfelelő színészi adottságai is. Hogy ennek ellenére inkább csak nagyszerű vokális teljesítménye marad meg a nézőben, nem az ő hibája. Hans-Joachim Ruckhäberle, a német vendégrendező nem sok lehetőséget adott neki a színészi átlényegülésre. Ruckhäberle felfogásában Salome nem naivan romlott gyereklány, sem férfifaló démon, perverz és kegyetlen femme fatale, nem is ezek keveréke, csupán egy elkényeztetett hisztérika. Richard Strauss szerint Salomét nemes, egyszerű gesztusok jellemzik. Számára Jochanaan elérhetetlen – fizikai mivoltában is. Épp ezért vágyik rá annyira. Ruckhäberle Saloméjának egészen más gesztusai vannak: rángatja, cibálja, meg is rúgja a ciszternából felhozatott rabot. Pedig Strauss távlatokat nyitó, himnikus zenéje egyértelművé teszi a próféta tiszteletet parancsoló lényét, kiválasztott voltát. Egy pofozóbábbá silányított Jochanaan lenyakaztatásának viszont nincs tétje. Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy felemássá sikeredett Pavol Remenár Jochanaanja, noha a rokonszenves fiatal énekes alkatilag és hangban is egy jó Jochanaan-alakítás lehetőségeit hordja magában. A szuggesztivitást, a megjelenítés drámai erejét ilyen rendezői koncepció mellett nem kérhetjük tőle számon, de a nagy ívű dallamformálást igen. Nagyon jó Jan Vacík kisstílű, kéjsóvár Heródese és Denisa Hamarová féltékeny Herodiása. Tomáš Juhás hangban, játékban meggyőző Narraboth és jó a többi közreműködő is. Nincsenek sokan, egyszer sincs huszonötnél több ember a színpadon, de ez tökéletesen elég. Ami nagy csalódásra adott okot, az a Hétfátyoltánc, Salome nagy táncjelenete. Tény, hogy ez az opera legproblematikusabb része, kevés az olyan énekesnő, aki táncával képes igazolni Heródes elragadtatásának jogosságát. Maga a zene túl káprázatos és túl hosszú ahhoz, hogy „ejteni” lehessen, habár akad erre is példa: Monserrat Caballé Salomeként tánc helyett fátylakkal játszadozott. Nála a túlsúlya indokolta ezt a megoldást, de a karcsú Fogašová esetében nincs ilyen akadály. Igor Holováč mégis bosszantóan unalmas és fantáziátlan táncot kreált számára. Hogy a koreográfus mennyire nem tudott mit kezdeni az adott lehetőséggel, elárulták a McVicar emlékezetes Hétfátyoltáncából viszszaköszönő elemek, főleg a keringőző Heródes-Salome páros.Helmut Staubach és Uwe Kuckertz kortalan, minimalista díszletei ha nem is különösebben ötletesek, megfelelnek a célnak, úgyszintén Ngozi Unamba-Oparah jelmezei. (Kissé komikus, hogy az öltönyös Keresztelő Szent Jánost makulátlanul tiszta fehér ingben hozzák fel a ciszternából.) Nem könnyű feladat megszólaltatni Strauss ezer színben villódzó muzsikáját, ezt a fantasztikus zenei pszichoanalízist. Hogy nem volt ok panaszra, elsősorban Friedrich Haidernak köszönhető. Kezdjük megszokni, hogy irányítása alatt a zenekar igyekszik képességei legjavát adni, az egyes szólamok teljesítménye kidolgozottabb, összhangzásuk kiegyenlítettebb. Így volt ez a november 16-i, második premieren is. Egyetlen üresjárat sem volt. A mű olyan szinten szólalt meg, hogy már a fúvósok egy-egy nem tiszta hangja sem tudta megzavarni az összhatást. A finálénak voltak olyan pillanatai, hogy beleborzongott az ember. Már csak ezért a kis borzongásért is érdemes jegyet váltani a Salome legközelebbi előadására. Vojtek Katalin