Hipnózisban Kill Billel

Nem tudom, mit tud ez a fenegyerek Tarantino. De valamit nagyon tud. Ha azt mondom, hogy filmet csinálni, az kevés. Ha azt mondom, hogy fergeteges mozit csinálni, az is kevés. Szóval nem tudom, de zseniálisan csinál valamit. Valamit, amire csak ő képes: kimutatni az erőszak vérképét. Úgy, hogy én, aki nagyon-nagyon beleélős típus vagyok, lélekben meggyötörve, lucsokra izzadva jöttem ki a Kill Bill 2-ről. Még akkor is lúdbőrözött a hátam, amikor az egyik epizódban percekig elfeketedett a vászon. Mert Quentin Tarantino olyan mágusa a filmművészetnek, hogy még azt is megengedheti magának, hogy ne mutasson semmit, s az emberben még úgy is dolgoznak, folyamatosan robbannak a félelempatronok – mert abban a pár perces fekete csendben is történik valami. Valami munkál a háttérben, Tarantino ugyanis „illuzionista”: félelmet előhívó hipnózisban tartja a nézőt. Nem mutat mást, csak azt, hogy egy holt táj kellős közepén az El Pasó-i kápolna fateraszán elindul egymással szemben Bill és Fekete Mamba, s bár csak a cipőjüket látni, azokban a lépésekben, azokban a cipőtalpkoppanásokban benne van, hogy valami őrületes, vért fröcsögtető dráma fog következni.

Pár percben elmondható, szinte semmi sztori a Kill Bill 2 története – a Viperák között bérgyilkosnak kiképzett Fekete Mamba (Uma Thurman) elindul, hogy leszámoljon a maradékkal, vagyis azokkal az elvetemült gazemberekkel, egykori társaival, akiket az első részben nem nyírt ki. Mert ugye Tarantino mester gondolt egy nagyot, s úgy fejezte be a Kill Billt, hogy nem fejezte be. Kitette a vége feliratot a történet kellős közepén. ĺgy aztán az, aki nem látta a Kill Bill első felét, nem igazán lesz képben. Valahol akár még az sem zavaró, hogy nem teljesen értjük az összefüggéseket, mert Tarantino az öldöklés brutális képeivel pillanatok alatt beszippant az ő mágikus világába, s onnantól kezdve borzongás borzongást ér. Ámulatból ámulatba esünk, nincs is idő összefüggéseket keresgélni. Talán ez a titka, hogy Tarantino mesternek sok mindent elhiszünk. Mert azért nincs minden rendben ebben a filmben, elég sok eleme valószerűtlen – bár ezt is ki tudja. Tény, egy szabadulóművésznek is becsületére válna, hogy másfél méterre a föld alatt, szűk fakoporsóban fekve egy szál elemlámpa fényénél kiszabadítsa a hurokból összeszíjazott lábát, csizmája szárából elővegyen egy borotvát, levágja összekötözött csuklójáról a kötelet. Aztán szétverje a koporsó fedelét, és kitörjön a sírból. Képtelenség, de ahogy Tarantino az élve temetést megmutatja – a hangokkal és képekkel manipulálva –, az ember (valószerűtlen vagy nem) a kitörést is elhiszi, mert annyira akarja. Oly nagyon szeretne megszabadulni attól a szorítástól, amellyel a másfél méter földréteg ránehezedik, annak a bezártságnak a rémületétől, amelyet a földdel betakart lezárt koporsó belső tere az őrületig fokoz. És hát Tarantino elfecskendez még egy-két félelemszérumot. Nálam az ijesztgetés-toppon második helyen a kígyóharapásos és a szemkitépős jelenet van – de ne lőjük le a poénokat. Tessék megnézni Tarantino mester legújabb „vágóhíd-sztoriját”: nem fognak unatkozni.

A tarantinói képi és atmoszféravilágban abszolút otthonosan mozognak a színészek. Kitűnő Uma Thurman és az ellenfelei: Michael Madsen, Daryl Hannah és a Billt alakító David Carradine.