Hétköznapi hősnők a Tháliában

Mika Myllyaho rendező és drámaíró egy személyben, a mai finn színházi élet egyik legizgalmasabb alkotója. Olyan, mintha Mohácsi Jánost összegyúrnánk Spiró Györggyel. Remek érzékkel tapint rá korunk problémáira, izgalmas, összetett karaktereket teremt, de azt is tudja, mikor kell fokozni vagy éppen humorral oldani a feszültséget, hogyan kell helyzetbe hozni a színészeket, mi az, ami hatásos a színpadon, és milyen tempót bír el a közönség. A Káosz három mai harmincas értelmiségi nőt helyez a középpontba, rajtuk keresztül mutat be valósnak tekinthető élethelyzeteket. Ehhez komoly pszichológiai érzék kell, hiszen a szereplők gyakran kiszámíthatatlannak tűnő reakciói viszik előre a cselekményt, és ha a néző nem tartja ezeket életszerűnek, az előadást sem fogadja be.

Érezni, hogy Czajlik József alaposan kielemezte a darabot a három színésznővel – Szabadi Emőkével, Rab Henriettával és Varga Líviával – , akik a fő karakterek mellett a mellékszereplőket is megjelenítik, azaz ki-be járnak egymás történetében. És mivel a jelenetek filmszerűen, szinte snittekre vágva követik egymást, a pár mondattal és gesztussal felvázolt pultos lánynak is ugyanolyan hitelesnek kell lennie, mint a részeg férjnek vagy a törtető, jéghideg igazgatónőnek, aki kihúzza a talajt az egyik főszereplő lába alól.

És meg is érkeztünk a káosz okához, a talajvesztéshez. Mindhárom nőt kizökkenti valami/valaki stabilnak hitt, gondosan felépített kis életéből. A tanárnő új felettest kap, aki nemcsak lelkileg terrorizálja, hanem az iskolát is be akarja záratni. Az újságírónőnek tönkremegy a házassága, és a volt férj el akarja perelni tőle közös gyereküket. A terapeuta beleszeret egyik páciensébe, ami, ugyebár, az állásába kerülhet. Ebben a darabban különös módon nem az a legérdekesebb, hogy hogyan másznak ki a gödörből, hanem az, ahogy bizonyos helyzetekben reagálnak, önmaguknak is meglepetést okozva – a nézőkről nem is beszélve.

Sofia (Szabadi Emőke), a csendes, visszahúzódó tanárnő például teljes erejéből behúz egyet egy hangosan telefonáló férfinak a kávézóban. Emmi (Varga Lívia), a magabiztos újságíró féltékenységből szétveri egy nő arcát, akivel a férjét flörtölni látja. Vajon az elfojtott agresszió feltörése ez, vagy a pillanatnyilag leggyorsabb, legegyszerűbb megoldás egy váratlan helyzetben? Esetleg valamiféle terápia, mint a Harcosok klubjában? Ezt a filmet emlegeti Julia (Rab Henrietta), a pszichológusnő páciense is, amikor megkérdezi, hogy lehet-e a verekedés terápia. A választ nem kínálja tálcán sem a szerző, sem a kassai előadás rendezője, gondolkodnunk kell rajta, ahogy sok más kérdésen is – már ezért megérte beülni a színházba. Úgyhogy nem is árulok el ennél többet a cselekményből.

Embert próbáló feladat ez az előadás a színészek számára, hiszen állandó a pörgés, jelenetről jelenetre váltogatják a figurákat (összesen 18 karaktert hívnak életre hárman, szűk két óra alatt), ráadásul közben kifelé, a közönségnek mesélik a történetet. A folyamatos kikacsintások miatt még nehezebb a dolguk. „Értem” – mondja partnerének lelkesen Rab Henrietta, majd közli velünk, hogy nem érti. Ölelkezik a férfival, közben magyarázza nekünk, hogy nem is akarta megölelni. „Hallgattam, amit mond, és közben éreztem, hogy sóbálvánnyá meredek” – közvetít éles helyzetből Szabadi Emőke. „Rájöttem, hogy egyszerűen ott felejtett engem az asztalnál” – mondja Varga Lívia az asztalnál ülve. Le a kalappal előttük.

Sok apró nyalánkságot készített még be nekünk a szerző és a rendező a szék alá, rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e ezeket. Csak egy példa. Julia szerelmes páciensének két énje van, egy szorongó srác és egy magabiztos macsó. Gyakran ketten érkeznek hozzá, és egy vita során össze is kapnak. Előzőleg Julia moziban volt a férfival, a Taxisofőrt nézték meg. „Hozzám beszélsz? Mi? Hozzám beszélsz?” – kérdezi az egyik én a másiktól, mint Robert De Niro a tükörképétől. Aki nem látta a filmet, nem találja meg ezt a bonbont. Vagy: aki nem ismerte Öveges professzort, kevesebbet kap Szabadi Emőke professzorából, csak a fura kiejtésén nevet.

A darab fő mondanivalója számomra az, hogy mennyire nem tudja tolerálni a társadalom, ha valakinek összeomlik az élete. Ilyenkor csakis magára számíthat az ember, egyedül kell megoldania a problémáját. Hősnőinknek szerencsére sikerül. És ezzel nem árulok el titkot, hiszen a történetet akkor mesélik el, amikor már túl vannak a nehezén. Ebben segíti őket a remek díszlet és az ötletgazdag jelmezek (mindkettő Gadus Erika munkáját dicséri), a kreatív koreográfia (Kántor Kata) és a jól kiválasztott zenei betétek (Lakatos Róbert). Az előadás dramaturgja Forgács Miklós, a darabot Jankó-Szép Yvette fordította. Remélem, megvan magyarul a szerző három férfi szereplőre írt Pánik című darabja, és a két férfit és két nőt szerepeltető Harmónia is, amelyekkel a Káosz trilógiát képez. Mindhárom szöveg a középkorú városi értelmiség válságidőszakát vizsgálja. Jó lenne ezeket is látni egyszer.