Halott rózsák fényes tükrében

A legmorbidabb cseh prózaíró. A horror, a fekete humor és a filozófia született alkimistája. Hrabal, Škvorecký és Kundera mellett a 20. századi cseh próza nagy négyesfogatának egyetlen álarcosa. Ez ő, Ladislav Fuks, a titoktartó, aki azt mondta magáról: „A legteljesebb képet a könyveim adják meg rólam. Ha még száz év múlva is olvasni fogják őket, senkit nem fog már érdekelni, hogy milyen voltam.”

Életében ugyanis ettől rettegett a leginkább. Hogy a maszkot, amely mögött megbújt, lerántja valaki az arcáról. Mert volt takargatni-, titkolnivalója. Valós szexuális vágyait csak a legszűkebb környezete, illetve azok ismerték, akik a sorok között is olvasni tudtak. Nem egy regényében ugyanis felismerhető az igazi Fuks, aki számára a legteljesebb vizuális gyönyört a sötét hajú, kreol bőrű fiúk látványa jelentette. Ezt tanúsítja 1971-es krimije, Az utolsó ügy is.

Bohumil Hrabalhoz hasonlóan ő is negyvenéves kora után lett országosan ismert és elismert író. Egyetemi tanulmányait 1949-ben fejezte be filozófia, pszichológia és művészettörténet szakon. Első, rövidke írásait különböző lapokban publikálta. 1955-ben, amikor megírta a kynžvarti vár kalauzát, és a Cseh Műemlékvédelmi Hivatal, majd a Nemzeti Galéria munkatársa lett, fontosabbá vált számára az írás, a történelmi korokban való elmerülés, a porlepte históriák kibogozása, feldolgozása. Idegenvezetőként dolgozott Metternich osztrák kancellár nyári lakhelyén, a kynžvarti várban, amikor odalátogatott a kambodzsai király. A kommunista párt mellérendelt prágai kísérője rezzenéstelen arccal tette fel a kérdést Fuksnak, az akkor harminckét éves várnagynak. „Hogyhogy nincs gyereke? Sihanuk elvtársnak négy van. Maga talán nem szereti a gyerekeket, Fuks elvtárs?” Hogyne szerette volna?! Nagyon is! Főleg a kamaszfiúkat. De nem vallhatott színt. Épp ellenkezőleg. Mindent megtett, hogy ki ne derüljön róla. Eleinte pedagógusnak készült, csak időben rádöbbent, hogy vágyai milyen veszélyes helyzetekbe sodornák.

Első szépirodalmi műve, a Mundstock úr 1963-ban jelent meg. Évekkel később alapjául szolgált Vészi János diplomafilmjének, amely első díjat nyert egy lengyelországi fesztiválon. Fuks nem volt zsidó, de következetes humanista lévén átérezte mások fájdalmát. Mundstock úrét is, aki lélekben már készül a koncentrációs tábor felé tartó transzportra. Tizenöt nyelvre fordították le a könyvet. 1969-ben egy amerikai stáb, élén Roman Polanskival a megfilmesítésére készült, amiből aztán – az akkori politikai helyzet miatt – semmi nem lett. De még mielőtt napvilágot látott volna a regény, Fuks szó szerint beadta a kulcsot. Elköszönt a Műemlékvédelmi Hivataltól, és főállású író lett. Ezután születtek meg azok a regényei (Fekete hajú testvéreim, Változatok sötét húrra, A hullaégető), amelyek a háború és a fasizmus szörnyűségeiről, a félelemről és az erőszakról, a sötét idők embertelenségéről, a védtelen egyén kiszolgáltatottságáról, veszélyeztetettségéről szólnak.

Mindezt a maga élménytárából merítette, mivel azt vallotta: az író csak akkor tud igazán hiteles lenni, ha a saját élettapasztalataira támaszkodva formálja meg történeteit.

Ezeket a műveit a háborúellenes regények kategóriájába sorolták a kor irodalomkritikusai. Ami nem azt jelentette, hogy Ladislav Fuks az avanzsált írók táborában állt volna. Akkor még nem.

Gyerekként – ha nem volt kedve iskolába menni – Prága legnagyobb temetőjébe járt, ahol órákon át zavartalanul olvashatott, és végignézett nem egy végső búcsút, temetést, mélyen magába szívva az élő koszorúk és a tömjén illatát. A halál mint olyan sosem volt idegen tőle. Különböző bűntényekkel és gyilkosságokkal foglalkozó rendőr apja révén otthon is gyakran beszéltek róla. Ez szolgált aztán alapul leghíresebb regényéhez, a Juraj Herz által filmre vitt, Rudolf Hrušínský hátborzongatóan hiteles alakítása révén híressé vált regényéhez, A hullaégetőhöz is. Kopfrkingl úr, a példás cseh (egyben német) hazafi, férj és apa, a családját kiirtó példás fasiszta, a prágai krematórium minden aljasságra képes alkalmazottja, a példás tömeggyilkos, őrjöngő fanatikus a világirodalom legmagasabb polcán áll. „Ennél kegyetlenebb horrort nem írtam, és már nem is fogok írni – mondta Fuks, amikor nála jártam. – Élete során ilyet csak egyszer ír az ember.”

Összeszorult gyomorral, riadtan ültem besötétített nappalijában. A szoba falát több tucat száradt rózsacsokor díszítette. Nem az élő, a halott rózsákat szerette. A bútorokról lila, fekete, aranyszínű kelmék lógtak. Antik vázái, porcelánszobrocskái, tenyérnyi madonnái, míves keretű tükrei, a legváratlanabb pillanatokban, a szoba különböző zugaiból felvillanó, apró égői között körülbelül úgy éreztem magam, mint egy ravatalozóban. Az ablakok leeresztett redőnyei között egyetlen keskeny fénysugár sem tudott betörni, az ajtókeretet színes gyöngyökből fűzött, csörgő függöny díszítette, a csillár ólomkristálya egészen furán hatott a lakótelepi panellakásban. Egyedül Maria Callas hangja volt megnyugtató számomra.

„Ez az én igazi világom – adta tudtomra. – A fülledt, sűrű sötétség.”

Pecsétgyűrű volt az ujján, fényes selyempongyolájában úgy hatott, mint egy szellemként bolyongó várúr. De őszinte volt. Élete nagy titkába is beavatott. Egy bizonyos fokig. Elmesélte 1964-es milánói esküvőjét a felsőbb körökből származó, meglehetősen gazdag Giuliana Limitivel. A pápa áldását és az olasz kommunista párt elnökének jókívánságait is megkapta hozzá. Csak a lényeget hallgatta el. Azt, hogy a nászéjszakát nem az újdonsült feleségével, hanem a szállodabeli vacsora egyik felszolgálójával, egy jóképű román pincérrel töltötte. Ezt mástól tudtam meg. Hogy ki csábított el kit, ma már nem is fontos. Sokkal lényegesebb, hogy a légyottra fény derült, és az azonnali válás elkerülhetetlenné vált. De hogy itthon, az akkori Csehszlovákiában ne legyen ebből nagy ügy, Fuks behódolt a szocialista rendszer elvárásainak. Kopfrkingl úr végzett Lakméval, a feleségével, Fuks Giulianája túlélte friss férje szédítő kalandját, és bizonyára még ma is tudna mesélni róla.

Utolsó művét, a bécsi körökben játszódó A hercegnő és a szakácsnőt Fuks történelmi sci-fiként jegyezte, bár minden fejezetével történelmi regény.

A maszkot, amelyet egész életében viselt, abban a reményben hordta, hogy 1990-ben megkapja a beígért nemzeti művész címet. Ezért kötött szerződést az ördöggel, a rendszer pártvezéreivel, ám a végén valahogy mégis megfeledkeztek róla. Négy évig élt még. 1994. augusztus 21-én holtan találták dejvicei otthonában. Akkor már két napja halott volt. Szekrényében női ruhák is lógtak.

A szerző a Vasárnap munkatársa