Ha elfogy a madáreledel

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Hova vezet, ha az ember társadalmi szempontból szükségtelenné válik, ha a rendszer, amelyben él, nem értékeli tehetségét? Ilyen helyzetben is képes megőrizni önbecsületét? – kérdezi harminchat évesen Ektorasz Ligizosz, akit hazájában eddig színházi rendezőként ismertek. Ibsen, Beckett, Csehov darabjait állította színpadra, rövidfilmesként pedig 2004-ben, a velencei mustrán mutatkozott be. Karlovy Vary idei fesztiválján a versenyfilmek szekciójában indult A madáreledelen élő fiúval. A fiú: tehetséges fiatalember. Operaénekes. Jó megjelenésű férfi. Szoprán. Sokra vihetné, ha valaki felkarolná. Például egy éles szemű menedzser. De ami még inkább hiányzik az életéből, az a szerencse. Nincs meghallgatás, amelyen sikerrel szerepelne, így szakmai vonalon nem is kerül fontos helyzetbe.

„Válságos időkben nem könnyű megőrizni méltóságunkat – vélekedik Ektorasz Ligizosz. – Görögországban még az is nehezíti a dolgokat, hogy úgy neveltek bennünket: gyengeségünket nem fedhetjük fel, segítséget nem kérhetünk a bajban. A rendszerváltással még szigorúbbak lettek az elvárások. Az emberek egyenesen szégyellik, hogy szegények, gyengék és kudarcra ítéltettek. A szégyenérzet egy egészen új fajtája alakult ki, amely erős elzárkózáshoz vezet.”

Három napot töltünk a rokonszenves athéni ifjú közvetlen közelében. Mintha mindent egyszerre veszítene el. Az állását, a barátnőjét, az egzisztenciáját. Egyetlen társa marad a lejtőn: kalitkába zárt kanárimadara. Voltaképpen ő menti meg az éhhaláltól. Egyszerű, hétköznapi helyzetekben bontakozik ki a szociális kérdéseket feszegető dráma.

„Múltunk hősökkel teli, regéink és mondáink becsületes háborúkról, elképesztő áldozatokról, utolérhetetlen szellemi nagyságokról szólnak – mondja Ligizosz. – Az én filmem hőse egy szerény, halk szavú, tisztességes eszközökkel küzdő, szorgalmas ember. Az ökölharcosok idejében örök vesztes. Született áldozat. Ő sem tud többet, mint a madara. Szépen énekel, ám a kalitkáját nem képes elhagyni. Ha a múltban élne, a tiszteletet ébresztő, nagy dicsőségek idején bizonyára szobrot emelnének neki, hogy halhatatlanná váljon, itt és most azonban az életben maradás legalapvetőbb dolgaiért kell megküzdenie.”

A történet elején még kerül valami a tányérra, a végén azonban már az alultápláltság riasztó jeleit látjuk a fiún. Nem hogy a számlák befizetésére – élelemre sem jut neki. Madarának apró magvaiból eszeget ő is, amíg van miből csipegetnie. Családjával megromlott a kapcsolata, anyjával ritkán beszél, megértésre akkor sem számíthat. Szerelme elhagyja, idős szomszédja, akiről már jó ideje ő gondoskodik, nem tudja támogatni. Lakásából kirakják, beköltözni nem tud senkihez. Marad az utca. Egy elhagyott, romos épület, ócska lomokkal és egy halom szobortöredékkel. Ott húzódik meg szeretett társával, a sárga kanárival.

Ektorasz Ligizosz nemcsak rendezője, forgatókönyvírója is a filmnek. Vannak kérdések, amelyekkel nem foglalkozik. Nem elemez és nem magyaráz. Létrehoz egy helyzetet, és azt járja körbe, de mindaz, amit látunk, nem tud kimerítő választ adni azokra a felvetésekre, amelyek a nézőt az utolsó percig foglalkoztatják. Például arra a kérdésre, hogy miért nem próbál meg valahol másutt elhelyezkedni a fiatal művész, ha már a saját pályáján nincs erre lehetősége? Olyan helyzetekben, amelyek a puszta megélhetést kínálnák számára, egyszer sem tűnik fel a vásznon. A film ereje abban van, és ez már a főszereplő, Yannis Papadopoulos érdeme, hogy ettől függetlenül mégsem válik közömbössé számunkra az örök vesztes története. Papadopoulos mindenre vállalkozott a kamera előtt, amit a rendezője megkívánt tőle. Még egy olyan momentumra is, amit színésztől eddig sosem láthattunk. Karlovy Vary fesztiváljának nemzetközi zsűrije azonban alakításának egészét értékelte, amikor játékáért elismerő oklevéllel jutalmazta.