Ha a büntetőjog ésszerű rendszer lenne...

# Gary Becker Nobel-díjas közgazdász szerint a bűnözést ésszerű magatartásnak kell tekintenünk, olyannak, mint akármelyik üzleti befektetést. E megközelítés feltételezi, hogy aki bűncselekményre készül, elgondolkodik azon, hogy megéri-e vállalni a büntetés kockázatát, és adott esetben ésszerűen úgy dönt, hogy nem érdemes bűnözni. De mi a helyzet, ha a befolyásolni kívánt emberek nem képesek felmérni tetteik következményeit vagy nem érdeklik őket a következmények? A büntetőjog, legalább részben, levonja a szükséges következtetést, az elmebeteg tettest nem kezeli bűnelkövetőként.

A BÜNTETÉS KÖLTSÉGEI

A fogvatartás Magyarországon elítéltenként körülbelül kétmillió forintjába kerül a költségvetésnek. Fejenként és évente. Ebből a pénzből három munkanélkülit lehetne minimálbéren foglalkoztatni. Az Egyesült Államokban egy elítéltre többet kell költeni, mintha a legdrágább és legjobb amerikai egyetemre járatnák teljes tandíjjal. Ezek a költségek bizonyos aggályokat keltenek a börtönbüntetés ésszerűségével kapcsolatban. S ezek a kétségek csak fokozódnak, ha meggondoljuk, hogy a börtönből kikerülők jelentős része megmarad a bűnözői pályán. A betöréses bűncselekmények elkövetőinek kétharmada bűnismétlő, harminc százaléka visszaeső.

Magyarországon 2002-ben 93 milliárd forint volt a vagyon elleni bűncselekményekkel okozott közvetlen kár, amiből csak 6,8 milliárd térült meg. A bűncselekményekkel okozott kár a fejlett országokban a nemzeti termék öt százalékát is elérheti. Ehhez kell hozzávenni a bűnözés elleni fellépés költségeit. Az Egyesült Államokban például 1992-ben a teljes kormányzati kiadások 7,5 százalékát igazságszolgáltatásra és bűnüldözésre fordították. Ez több mint a teljes magyar bruttó nemzeti termék. Az állampolgárok szintén hatalmas összegeket költenek bűnmegelőzésre, azaz rácsokra, magánrendőrökre és hasonlókra. Az amerikai számla végösszege 155 milliárd dollár, amihez még hozzászámolhatjuk a bűnözéssel okozott közvetlen károkat, azaz 50 milliárd dollárt. Ezeket a közvetlen károkat a károk háromszorosát kitevő ráfordítással sem sikerült elkerülni. De persze ez sem mérvadó a kiadások értékeléséhez, mert nem tudjuk, a 155 milliárd dollár ráfordítással mennyi további bűncselekményt kerültek el. A büntetési rendszer ésszerűségét nem lehet pusztán a fenti kiadások alapján megítélni. Elvégre a büntetési rendszer kiadásaival szemben az az igazi „nyereség“, hogy bizonyos bűncselekményeket nem követnek el, s így jelentős megtakarítás keletkezik. Egy – csak a mostani viszonyok közt és csak Amerikára érvényes – számítás szerint egy elkövető egy évnyi börtönbe zárásával négy bűncselekmény marad el, de ezeknek az elmaradó bűntetteknek a kilencven százaléka erőszakmentes betörés és lopás. Könnyen belátható, hogy ha egyáltalán nem költenénk a bűnözés elleni fellépésre, akkor a mai kiadások sokszorosára rúgna az elszabadult bűnözés okozta kár.

Ha egy bűncselekmény elkövetésével elérhető előnyt tekintjük árunak, és ezen áru bűncselekménnyel való megszerzése drágul, akkor csökkenni fog iránta a kereslet, azaz kevesebbet bűnözünk. A bűnöző, mint minden más üzletember, akkor vág bele szükségletei bűncselekmény útján való kielégítésébe, ha feltételezi, hogy az így várható ráfordításait meghaladja vállalkozása nyeresége. Melyek a bűncselekmény mint vállalkozás költségei? Ha leszámítjuk a boltban beszerzett pajszer árát, marad a várható büntetés költsége. Ezt az öszszeget azonban csökkenti a büntetés bekövetkeztének valószínűsége. Az is fontos költségtényező, illetve nyereségforrás, hogy mit gondolnak mások az ő cselekvéséről. Egy bűnöző környezetbe kerülő fiatalnak a bandataggá fogadásához gyakran veszélyes akciókban kell részt vennie. A fiatal tudja, hogy a bűntett kockázatos, a lebukás esetén várható büntetés pedig súlyos. Ez visszatartaná ugyan az elkövetéstől, de számolnia kell a környezet reakciójával. Az esetleges lebukás várható veszteségét meghaladja a bandába fogadás előnye, illetve a meghátrálás esetleges szankciói, a megvetés, az esetleges verés.

AZ ELRETTENTÉS SEM LEHET ÉSSZERŰTLENÜL DRÁGA

Bizonyos, hogy egy adott ponton a bűncselekmények leküzdésére fordított pótlólagos társadalmi költség már nem áll arányban az ezzel elérhető bűnözés-, azaz kárcsökkenéssel. A növekvő ráfordítás hozama csökken. Még ha minden harmadik szabadult rabból visszaeső lesz is, akkor is túl költséges lenne, ha minden vagy akár minden harmadik szabadult rabot a nap huszonnégy órájában rendőr követné. Az sem megoldás, ha az elkövetőket életük végéig börtönben tartjuk, nemcsak mert ez igazságtalan, oktalan és embertelen, hanem mert végtelenül drága is. Továbbá, amennyiben a bűnözés a lehetőségek és a szükségletek kiváltotta viselkedés, úgy adott ismert bűnözők kivonása a társadalomból keveset segít. A bűnelkövetésből kivont elkövető helyét – a kínálat törvénye szerint – mások töltik be, amennyiben a bűn termékére kellő kereslet van. Különösen jól látható ez a kábítószer- és fegyverkereskedelemben. Az elfogott dealer helyébe azonnal belép a versenytárs vagy új szereplők lépnek a színre.

Ha az elrettentés költségei aránytalanul nagyok, akkor a társadalom esetleg átminősítheti a helytelenített, deviáns cselekményt, amelyhez az elkövetők annyira ragaszkodnak, hogy nem lehet ráfordítás-hatékonyan növelni cselekedetük költségét. Ezt hívják dekriminalizálásnak. A túlzott alkoholfogyasztás kétségkívül súlyos bűnözésforrás, családi és egyéni tragédiák forrása. 1919-ben, egy morális keresztes hadjárat végén az amerikaiak nagy többséggel, alkotmánymódosítás útján betiltották mindenféle alkohol gyártását és behozatalát. 1933-ra az alkoholcsempészetre szakosodott gengszterizmus következtében sosem látott méreteket öltött a bűnözés – elég ha Al Caponéra gondolunk. A gyakorlatias amerikaiak – morál ide, morál oda – visszavonták az alkotmánymódosítást.

HARAGUKAT A NORMASÉRTÉS VÁLTJA KI

Ha valaki megsérti az érdekemet, haragot érzek, de ha ez az érdeksértés egyben normasértés is, akkor felháborodom. Társadalmi norma az, hogy sorban állunk és érkezési sorrendben jutunk be az ajtón. Ha azonban valaki elém került a sorban, noha később érkezett, mint én, és emiatt nem jut nekem hely a Mindentudás Egyetemének előadótermében, akkor felháborodom. Más kérdés, hogy valamennyi normaszegéssel szemben heves érzelemmel fellépni céltalan és értelmetlen. Képzeljük el, hogy járnánk, ha minden szabálytalanul parkoló és nem megbírságolt autó látványára felháborodnánk. Aki Budapest belvárosában jár, láthatja, hogy úgy nagyjából minden második autó szabálytalanul parkol. El lehet képzelni, mi történne, ha emiatt állandóan dühöngenénk, vagy állandóan rendőri intézkedést követelnénk. De a szabálytalanság ettől még irritál, és felháborodásunk egy része az ellen fordul, aki a normasértést megtorlatlanul hagyja. Ezért különösen fontos az állami jogalkalmazás következetessége. Ha az állam túl sok esetben tétlen a látható jogsértéssel szemben – vagy nem nyújtja az ígért jogvédelmet –, akkor elveszti hitelességét. A jogilag helytelenített cselekedetet tervező személy ilyenkor leszámítolja, majd valószínűleg alá is becsüli a szankció valószínűségét. A „senkit sem kapnak el”-feltételezés miatt nő a bűnözés.

EGY „IGAZSÁGOS VILÁG” FELTEVÉSE

Melvin Lerner szerint az emberek hajlamosak arra, hogy mindent, amit tapasztalnak, valamilyen módon igazságosnak tekintsenek. Nehezen viseljük el a kognitív disszonancia állapotát, azaz értékfeltevéseink és a tények ellentétét. Ahol nem lehet az értékfeltevésen változtatni, ott a tényeket hozzuk összhangba, némi kozmetikázás árán, az értékekkel. Lerner kísérleti eredményei szerint az emberek hajlamosak a lottónyertesről azt hinni, hogy azért nyert, mert keményebben dolgozott a szelvényén, mint aki nem nyert! A balszerencse, sőt a bűncselekmények áldozatai viszont rászolgáltak sorsukra. Az igazságos világra vonatkozó alapvető elképzelés szerint az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. A büntetés segít helyreállítani a világ rendjét, a megsértett rend helyreállítása lehetővé teszi a világ igazságosságára vonatkozó feltevés működtetését az állandósult igazságtalanság közepette.

A jogtörténetből ismert, szenvedélyes érzelmi szükségleteket kielégítő, súlyos, nyilvános büntetések, mint a szégyenbélyeg sütése az arcra vagy a tolvajok megcsonkítása ma ésszerűtlenül kegyetlennek tűnik. De mindezeket nem puszta szadizmus diktálta. Egy olyan kor alkalmazta e büntetéseket, mely alig rendelkezett rendőrséggel. A lakosságnak magának kellett felismernie a korábbi büntetés alapján a gyanúsakat. A költséges börtönrendszert szintén nem engedhették meg maguknak a szegényebb társadalmak.

Sajnálatos, hogy ma a közfelfogás gyakran elutasítja az alternatív büntetéseket, a félig nyitott börtönöket, a pénzbüntetést, noha ezek az olcsóbb megoldások is kellő elrettentő hatással lehetnek. Ebben az elutasításban persze nem feltétlenül az irracionális bosszúvágy, a „feszítsd meg!” vágya dolgozik, hanem a tájékozatlanság.

FÉLELEM AZ ÁLDOZATTÁ VÁLÁSTÓL

A kutatások azt állapították meg, hogy akik bűncselekmények áldozatai voltak, azok kevésbé kívánnak szigorú büntetést. A félelem éppen konkrét tapasztalatok hiányában követel szigorú, a következményekkel és költségekkel nem számoló büntetőpolitikát. Nagyon sok országban az elmúlt húsz évben a lakosság többsége úgy követelt szigort és súlyos börtönbüntetéseket, hogy a bűnözés nem nőtt – de a közhangulatnak engedve a büntetések egyre szigorodtak. Természetesen az sem kizárható, hogy éppen ezzel a szigorítással tették a bűntetteket kellően költségessé, és ez járul hozzá a hatékonyabb elrettentéshez – de a közvetlen és társadalmi költségek ilyenkor rendkívül nagyok.

Miközben mindenféle mutató szerint csökken a bűnözés, mégis erősödik attól való félelmünk, hogy bűncselekmény áldozatává válunk. A szorongás forrása az, hogy egyre bonyolultabb és kezelhetetlenebb világban élünk. Ezt a világot a televíziók és a tömegkultúra kínálta értelmezés konkrét, erőszakos fenyegetésekre egyszerűsíti le. Ennek a valóban irracionális érzelemnek a szükségleteit kívánják kielégíteni felelőtlen politikusok, akik vasszigorral kialakított közbiztonságot ígérnek. S mivel ez a fajta populizmus meghatározza a választható lehetőségek keretét, a győztes politikusok sem tudnak kitörni ígéreteik köréből, és érzelmek diktálta büntetőpolitika érvényesítésére kényszerülnek. Ennyiben tehát az ésszerűség valóban szembe kerül az érzelmek és szenvedélyek diktátumával.

De még ezen a ponton sem reménytelen a helyzet. A büntetőpolitika mesterei a rendteremtési felhatalmazásokba ésszerű programokat rejtenek. A szigorú büntetési tételeket a bírák kicselezik. Börtönőrök és a közegészségügyi hatóságok a dekriminalizáció lelkes híveivé válnak, amikor a börtönökben a túlzsúfoltság miatt antibiotikumnak ellenálló tébécé jelentkezik. A rendőrfőnöknek sikert kell felmutatnia, tehát kiharcolja a pénzt a köztéri világításra és a bűnmegelőző járőrözésre. Az embereket sikerül visszacsalogatni az utcára, ami viszont az utcai erőszaktól veszi el sokak kedvét. Legalábbis így történt New Yorkban az elmúlt tíz évben.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.

SAJÓ ANDRÁS jogász

1949. március 25-én született Budapesten. 1972-ben sub auspiciis kitüntetéssel végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1974-ben és 1979-ben az Académie de Droit Comparé-t végezte el Strasbourgban és Coimbreban. 1972-től mindmáig az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében dolgozik, jelenleg mint kutató professzor. 1978-tól a Közgazdasági Egyetem Jogi tanszékén oktatott, 1998 óta az ELTE Polgári Jogi Tanszékén másodállású egyetemi tanár. A Közép-európai Egyetem Jogi Programjának létrehozója, 1990 óta évente egy szemesztert az Egyesült Államokban tanít (megosztva a University of Chicago, a Cardozo Law School és a New York University Law School között). 1995 végén levelező, 2001-ben rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. 1997 óta az American Law Institute-nak is tagja.

Kutatási területe a jogszociológia, jogfilozófia, a polgári jog elmélete (a jog gazdasági elemzése), az összehasonlító alkotmányjog, illetve a környezetvédelmi jog fentiekkel kapcsolatos határkérdései. A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának alapítója.