György Norbert: Travelling to Hodejov

Bicajon a Livikával, Bratislavába, lassan haladunk, fura tájakon át, ellenszélben, nem tudjuk, jó irányba megyünk-e, olyan, mintha Hodejov volna, travelling to Hodejov, ez jut eszembe, és ez a rohadt autópálya, vajon hogy került ide, visszafordulunk, egy resti az út mellett, korábban lagzit videóztam itt, a tulaj lánya ment férjhez, megebédelhetünk, mondom, éppen lagzi van megint, úgy tűnik, ez egy ilyen hely, most maga a tulaj nősült meg, az ablakban smárolja az arát, bemegyünk, többen fölismernek, a nevemen szólítanak, nevetnek, mikor mondom, hogy resti, meg hogy kajálni, hirtelen elölről látjuk az épületet, és van is ott valami felirat, de tényleg nem resti, inkább biciklis bolt, erre ott hagyjuk a bicajunkat, kicsit felelőtlenül, nem zárjuk le, bízunk a helyiekben, javaslom, ha már itt vagyunk, nézzünk kicsit körül, aztán folytatjuk utunkat Bratislavába, eltévedünk egy városban, ez már rég nem Hodejov, szerintem, délnek tartunk, mondom, mire a Livika azt mondja, szerinte nem, egy templom- vagy kegyhelyszerű, márvánnyal kirakott helyiség előtt állunk, aztán bent, ahol sötét van, és van ott egy kút, elég mély az a kút, nincs korláttal elkerítve a pereme, szédülök, egy idősebb, falusi jellegű asszony, talán a lányával, állnak a fal mellett, imádkoznak, egy másik asszony a kút szélét takarítja, vizet loccsant ki egy vödörből, félek, hogy bele fog zuhanni, de úgy tűnik, mégsem, úgy tűnik, tudja mit csinál, mondom a Livikának, hogy kérdezze meg, merre induljunk Bratislava felé, de a nő egyre csak beszél, odalépek hozzá és megkérdezem, hogy merre, mire kiderül, hogy pont ezt magyarázza a Livikának, de nem értem, mit beszél, aztán kicsit ingerülten felém fordul és azt mondja, ha megváltozik a mobilunk térerő iránya, tudni fogjuk, hogy jó helyen járunk, és dobunk is rögtön egy szelficskát örömünkben, kicsit bóklászunk erre-arra még, egy vidám társaság, ahogy a tyúkszaros baromfiudvaron golfoznak, aztán a Livika cipője, ami úgy kopog, hogy kop-kop-kop-kop-kop-kop-kopkorok, ritmusra csoszog, négynegyedes, viszont ekkor már megint a bicajon ülünk, de nem a sajátunkon, és bizonytalan vagyok az irányt és a tulajdon biciklinket illetően, ráadásul ezt az újat csak úgy eltoltam egy kerítés mellől, a biciklikeréknek hatalmas csőszerű tengelye van, és mindig valami sarat vagy maltert kell belerugdalnom, hogy azzal betapasszam, és a Livika olyankor mindig a hátamra húz valamivel, talán egy korbáccsal, egyre jobban fáj, kezdek ideges lenni, észreveszem, hogy a közelben két gyerek játszik, az egyikük felismeri a bicajt, azt mondja, az övé, mondja is a nevét, de azonnal elfelejtem, egy felnőtt is megjelenik, valami moslékszerű löttyöt cipel egy vájdlingban, és nagyon mogorva, mondom, hogy nem fogom ellopni, csak kölcsönveszem, és hogy meg is szerelem, és megint belerugdalok a kerékcsőbe valami sarat vagy maltert, és a lábammal igyekszem a végét simára húzni, mintha spaklival vagy kőműves kanállal, aztán megkérdezem a mogorva embertől, hogy merre kéne mennünk, mire ő arrafelé mutat, amerre én is gondoltam, hogy kéne, hiányzik a középső- és a mutatóujja, nyilván asztalossegéd volt, vagy a pina harapta le, és mondom a Livikának, hogy most már menjünk, mert háromnegyed öt van, és elég messze vagyunk még Bratislavától, végül megkérdezem, hogy mennyi a veszteségünk, mire ő azt mondja negyven milliliter, sőt, lehet, hogy több, de semmiképpen sem kevesebb, én meg nem tudom, hogy az eredeti bicajunkat hol raktuk le, és ha megtaláljuk azt a helyet, akkor vajon ott lesz-e még.