Gyöngysor és fullasztó hagyományok

Valahol Norfolkban, arcát takaró napszemüvegben, térképet tartva a kormány fölé állapítja meg, hogy eltévedt. Diana (Kristen Stewart) aSandringham házba tart, ahol a hagyomány szerint a karácsonyt ünnepli a királyi család. Az udvari Rolls Royce-ok helyett európai sportkocsit vezet, sofőrje nincs, egymaga igyekszik rátalálni a birtokhoz vezető útra, majd egy útszéli kávézóban áll meg útbaigazításért.

A Koronában, mely II. Erzsébet uralkodásának kezdetétől nyújt bepillantást a királyi család életébe, a walesi hercegnő a szerteágazó királyi família egyik tagjaként jelenik meg, gyakorlatilag másodszereplőként. A sorozat egyik epizódjában láthattunk egy sandringhami karácsonyt is, mikor Diana és Károly házassága már voltaképpen felbomlott, de nincs még szó válásról – a hercegi pár gyakorlatilag már külön él, de a nyilvánosság előtt együtt, az elvárásoknak megfelelően mutatkozik. A Netflix sorozata felvillantja azt is, hogy Diana ekkor már kifejezetten kívülállónak érzi magát a királyi családban, és egyre fullasztóbbak számára az ünnepi hagyományok, melyek alól nem vonhatja ki magát. A Spencer egy ilyen, pontosabban az 1991-es karácsony történetét vetíti elénk. Pablo Larraín chilei rendező munkája azonban semmiképpen sem tekinthető A Korona egy epizódja részletezésének. A Spencer csupán 72 órát ragad ki Diana életéből, ám ezt teljesen eltérő szemszögből teszi, mint a megszokott, autentikusságra törekvő életrajzi drámák.

A film ezért valószínűleg csalódást okoz annak, aki a brit királyi család intrikáira kíváncsi, vagy azt várja a produkciótól, hogy Diana és a család kapcsolatának eddig nem ismert részleteibe avassa be. A Spencerben nem fogjuk megismerni a királyi család tagjait: nemhogy nem kapunk árnyalt karaktereket, hanem mindössze ketten szólalnak meg, ők is csak röviden – Károly és a királynő. Az előző kimért és kegyetlen Dianával, a másik kiismerhetetlen. Azt, hogy milyen és hogyan működik a királyi család, csupán sejthetjük mindabból, amit a személyzet egyes tagjaitól és Diana nézőpontjából illesztünk össze – és a két forrás gyakran ellentmondásos. Pont ez adja a film húzóerejét: mivel nem tudjuk pontosan, Diana mivel áll szemben, csupán találgatunk, hol a határ a paranoia és a realitás között.

A szentesti vacsora a film egyik kulcsfontosságú jelenete, melyben a rendező kiválóan jeleníti meg a Dianára nehezedő mentális nyomást. Ebben a jelenetben látjuk első alkalommal találkozni a hercegnőt a család többi tagjával. Érdekesség, hogy a hatás érdekében úgy forgatták le a jelenetet, hogy Kristen Stewart előzőleg nem találkozott a stáb többi tagjával. Dianát halvány olivazöld ruhában, nyakában egy férjétől kapott gyöngysorral látjuk belépni a terembe. A ruha és az ékszer is sokatmondó. A film kiemelt figyelmet fektet a hercegnő ruhatárára, a családi tradíció ugyanis mindenki számára előírja, milyen alkalomhoz pontosan melyik ruhát veszi fel. A gyöngysor szimbolikája azonban még ennél is fojtogatóbb Diana számára. Károly ugyanis a gyöngysor szakasztott másával ajándékozta meg barátnőjét, Camilla Parker-Bowlest (akinek a neve egyébként nem hangzik el a filmben). A tönkrement házasság szimbólumává vált gyöngy szinte égeti Diana nyakát a vacsora közben, aki előtt a realitás és a képzelet fokozatosan folyik össze. A jelenet párbeszéd nélkül, erőteljes képekkel és kiváló vágással építi fel az egyre fokozódó nyomás érzetét, amihez nem mellesleg kiváló zene párosul – az utóbbi a filmben a Radiohead-tag, Jonny Greenwood munkája.

Érdemes néhány szót szólni a rendezőről, hogy jobban értsük a film koncepcióját. Larraín Kennedy özvegyéről készült filmével vált igazán híressé a nemzetközi filmszakmában, a 2016-os Jackie-vel, stíluseszközeit azonban korai filmjeiben építette ki. Több filmje játszódik Augusto Pinochet chilei diktátor időszaka alatt, és Larraín ezekben kiválóan térképezte fel az életet a katonai diktatúra idején, azt, hogy hogyan ütközik ki az egyénen a hatalom által való fenyegetettség állandó érzete.

A Spencerben vitathatatlan ez a behatás. Diana mentális harca a hatalommal egy lélektani dráma. Három napba sűrítve látjuk azt az utat, mely akár a teljes összeomlás felé irányulhat. Diana üldözött, bár nem tudjuk pontosan, mindezt milyen mértékben képzeli be magának, és azt sem, milyen szándék áll amögött, hogy a királyi család tagjai utasítást adnak arra, hogy a személyzet ellenőrizze őt – csupán a család jó hírneve az érdek, hiszen paparazzik követték a hercegnő minden lépését – vagy ténylegesen aggódnak Dianáért, aki annak idején már súlyosan küszködött evészavarával és depresszív időszakokkal.

Míg tehát A Korona úgy jeleníti meg előttünk a királyi család mindennapjait, mint egy sajátunknál sokkal izgalmasabb életet, Larraín Dianája merően elüt ettől az ábrázolásmódtól. A maga traumáival,hiányérzetével, beteljesületlen gyerekkori vágyaival (melyre többek között a cím is utal, Diana lánykori neve) a walesi hercegnő távol áll a kifinomult arisztokratáktól, akik élete mindig makulátlannak kell, hogy tűnjön a nyilvánosság előtt. Ezen a ponton a készítők hűen ragaszkodtak ahhoz a képhez, amit a walesi hercegnő alakított ki magáról a médiában: ahhoz, hogy úgy szeretett volna élni fiaival, mint egy átlagember.