Gyermeknevelésből elég

Megbuktam mint anya. Számtalanszor. Egyszerűen semmit nem csinálok jól, bárhogy igyekszem is. Az egész már akkor elkezdődött, amikor tíznaposan hazahoztam elsőszülött gyermekem a kórházból. Férjem keresztanyja: „Na, ez sokáig nem fog neked szopni, mert nem tartod jól, miközben szoptatod.” Nagyanyám: „Éjszakákat nem alszom, mert ki tudja, adsz-e eleget enni a kicsinek...” Pedig lányunk nyugodt, elégedett kisbaba volt, szerintem túlságosan is dundi. És minden kárálás ellenére féléves koráig kizárólag anyatejet kapott. Akkor meg hirtelen az lett a baj. Anyám: „Nem megmondtam? Tessék, didifüggő lett! Már régen zöldséget és gyümölcsöt kellene ennie, legalább egy rendes darakását főzz neki, hogy egyszer az életben lakjon jól! Nem fogja elfogadni a rendes ételt, meglásd!” Nagymamáját meghazudtolva annak rendje-módja szerint fokozatosan igenis átállt a szilárd táplálékra. Igaz, közben néha-néha befalta a napi újságot is, sőt szobanövényeink nagy bánatára ráfanyalodott a virágföldre, de én gyerekkoromban a szoba falát is megkóstoltam, és itt vagyok.

Egyik délután arra vetemedtem, hogy szólóban ugrottam át a szemközti élelmiszerboltba.

– Hol a kicsi?

– Alszik.

– Otthon hagytad egyedül???

Hatalmas döbbenetet láttam az elárusítónő szemében. Tuti, hogy egy macskát is jobb anyának tartott, mint engem. Főzhetnék, moshatnék, takaríthatnék, a szemetet kivihettem volna, a kertben is vígan kapálhatnék, amíg féléves csemetém a kiságyban biztonságban alszik..., de öt perc erejére 60 méterre elhagyni a házat? Főbenjáró bűn. Mert jöhet árvíz, vulkánkitörés, meteoreső, kis cigánygyerekek potyoghatnak az égből...

Amikor a gyerekkel mentem bevásárolni, akkor is kudarcot vallottam.

– Tudsz köszönni? – csipkedték meg arcocskáját.

Tisztában voltam vele, hogy hat hónapos lányomtól lehetetlent várnak, mégis bűntudatom volt, hogy neveletlen, mert nem tud „pápázni”. Arról nem is beszélve, hogy ahányszor kenguruban látták, megállapították, hogy nem tesz jót a gerincének. Mintha nem az lenne a világon a legtermészetesebb, hogy az anyja testén van.

Én mindig azt gondoltam, amikor eljön az ideje, a gyerek magától mindent megtanul. Úgy, ahogy egy szép napon ösztönösen átfordult a hátáról a hasára és vissza, úgy, ahogy egyszer csak felült. Már tíz hónapos is elmúlt, még nem akart mászni. Az egyik ismerős anyuka: „Hagyd a földön játszani! Már rég pokrócra kellett volna őt raknod, akkor bezzeg mászna! Csalogasd a játékaival!” A másik: „Hát tanítsd meg! Ereszkedj négykézlábra, s mutasd neki, hogyan mozogjon!” Nem csinálok magamból a gyerek előtt majmot. Amikor Enikő úgy gondolta, mászni is elkezdett. Igaz, nem úgy, ahogy a mindent tudó babakönyv írja. Mozgása leginkább egy nyomorék koldusra emlékeztetett: jobb lábát térdben behajlítva keresztben maga alá húzta, a másikkal meg odébbrúgta magát. De végre haladt!

Nem engedték, hogy örüljek a tudományának. „Az én fiam nyolc hónaposan járt” – forrázott le egy újabb ismerősünk. „Ebben a flancos papucsban egyébként nem is fog megtanulni járni, mert nem tartja szorosan a bokáját” – állapította meg anyósom. Máris rohantunk új cipőt venni. A boltban levettem a polcról a legkisebb fehér tipegőt. Férjem szó nélkül kivette a kezemből és visszatette eredeti helyére.

– Ilyet nem veszünk! Ez úgy néz ki, mint valami ortopédcipő – hangzott a szigorú szakvélemény.

– Mit gondoltál, báli üvegtopánkában fog elindulni? – kérdeztem ingerülten.

– Az én lányom akkor sem hordhat ilyet!

Kicsi lányunk első születésnapján – mint a legtöbb gyerek – járt. Papucsban is, tipegőben is, de főként mezítláb.

A legtöbb gondot fogacskái okozták. Nem azzal, hogy amikor fogadzott, nyűgös lett volna. Á, ő egyáltalán nem fogadzott.

– Mennyi idős? – kérdezte egykori osztálytársnőm.

– Tizenegy hónapos.

– És még nincs foga? El kell vinni fogorvoshoz – jelentette ki kategorikusan, hiszen kétcsaládos anya.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy rendeljek neki protézist? – poénkodtam.

Mindenesetre a gyerek megijedhetett, mert másnap kibújt a jobb alsó egyes, s a következő hónapban minden héten újabb fogacska csillogott a szájában.

Ekkor azonban újra kétségbeestem.

– Bilizel már, kis hölgy? – állt meg egy rokon asszonyság délutáni sétánkon a kocsink mellett.

– Nincs még egyéves sem – mondtam a lehető legtermészetesebben.

– És??? Úgy mégis, mikor akarod vele elkezdeni???

Másnap idegesen telefonáltam a barátnőmnek, akinek négy hónappal idősebb a lánya.

– Te, a Dóri már bilizik?

– Nem, miért?

– Tanácstalan vagyok. Nálunk már bilizik a plüssmackó, biliznek a babák, lassan ott tartunk, hogy én is ráülök, de Enikő csak a homlokát ráncolja.

– Minek erőlteted? Majd nyáron a melegben pelenka nélkül futkoshatnak, és maguktól megtanulják...

Időközben rájöttem a megoldásra: mesekönyvvel a térdén akár egész délelőtt hajlandó trónolni a kisaszszony.

Legújabban azért szorulok a nagymamáktól, mert este tizenegykor kicsi lányom még vígan táncol. Napközben is mindössze egy órácskát alszik, éjfél előtt pedig teljes képtelenség ágyba dugni. „Kicsi az alvásigénye” – mondom én. „Olyan nincs. Rosszul szoktatod. Az enyémek este nyolckor mindig ágyban voltak, ha nem aludtak is” – oktatott ki anyósom. Szombaton épp színházba mentünk, ő volt a dada. Amikor tizenegykor hazajöttünk, unokájával a nappali közepén fogócskázott. „Feláll a kiságyban...” – vonta meg a vállát, szája mosolyra húzódott.

Tegnap beleolvastam a babakönyvbe. Ott az áll, hogy egyévesen már meg kell tanítani csemeténket csészéből inni, s fokozatosan le kell szoktatni a dudlis üvegről. El vagyok keseredve. Lányom tizenhárom hónapos. Ki mondja meg nekem, hogy mit értsek e kifejezés alatt: fokozatosan?

Végül úgy döntöttem, jó mélyre elsüllyesztem azt az okos könyvet. És gratulálok mindenki mintagyerekéhez, de én már nem kérek senki tanácsaiból! Boldog gyereket szeretnék, nem tökéleteset.