Grendel Lajos legutóbbi novelláiban több a kérdés, mint a felelet

Az ön hősei, narrátorai gyakran az 1968-as eseményeket követő időszak kárvallottjai, de jócskán vannak köztük olyanok is, akik az 1989-es rendszerváltás után sem találják a helyüket a világban, illetve szűkebb környezetükben. A két dátum párhuzamba állítása meglehetősen merész húzás…

Én 1968-at és 1989-et is megéltem. Mindkét eseményre öregedő tekintettel látok rá. 68-at az orosz tankok intézték el. 89-et saját magunk. Úgyhogy nem hiszem, hogy ez egy merész párhuzam. Persze a novellák erről is szólnak – legalábbis első szinten. De sokkal inkább szólnak az öregedésről. Másrészt a kitaszítottságról, a be nem váltott álmokról, a kényszerű lefojtottságról, a meggondolt hazudozásról. Szóval a 68 és a 89 kiindulópont, egyfajta löket, amely egészen másfelé viszi az embert. Itt ezen a másfelén van a hangsúly, nem 68-on és 89-en.

Érezhető némi nosztalgia a régi, „békebeli” értékek iránt. Egykor patinás helyek, szép tájak hátrányára változó városkép – mindezek megfűszerezik a szereplők gondolatait. Nehezen viseli a szó szoros és átvitt értelmében is vett lepukkantságot? Lát valamilyen kiutat?

Az öregember másképpen látja a dolgokat, mint amikor húsz- vagy negyvenéves. A Stolcz című novellában nem a hebehurgyán megölt hajléktalanon sír Stolcz, hanem harminc év után először sír az apja miatt, akinek így vagy úgy gyilkosa volt. A Mindig másnap van című novellában egyfajta találkozásról van szó a negyven évvel ezelőtti fiatalemberrel. Erről szól tulajdonképpen a novella. Negyven évvel ezelőtt fiatal voltam, és én voltam a katonabakancsos fiú. Vagy Az idő hosszában – az otthontalanságról szól elsősorban. Szóval van egy második története is minden novellának. A láthatatlan történet. Az igazi történet. A láthatatlan meglátása. Ez minden novella lényege: Csehovtól Hemingwayig, Fitzgeraldtól Cortázarig vagy Kosztolányitól mondjuk Örkényig.

A legtöbb szöveg olyan tömény, mintha egy-egy regény szinopszisa lenne. Gyakran éreztem, hogy többet is szeretnék tudni a szereplőkről, hosszabban és részletesebben elmesélve. Ilyen, amikor az író partnernek tekinti az olvasót? Tudatos volt ez az igyekezet, vagy egyszerűen ennyit tartott elégségesnek elmondani róluk?

Abszolút tudatos. Nem kell mindent megírni. Már Petelei és Gozsdu is tudta ezt, pedig ők 19. századi írók voltak. A legegyszerűbben megírni a legbonyolultabbat. Nos, ez a kihívás. 68 és 89 drámai szituációiból megírni azt, ami helytálló. Jaspers és Heidegger című novellám hőse húsz évig senki volt, noha, teszem azt, nagy filozófus lehetett volna. Amikor 89-ben megnyílik az ő kapuja is, már csendes őrült. Mert mi más lehet, ha Heideggerrel és Jaspersszel sakkozik éjfél előtt a tanszéki szobájában – egyedül. Hisz Jasperst és Heideggert nem is ismerhette. Szóval egy bizonyos fokig őrült? Mondjuk egy sakkjátszma erejéig? Vagy nem is olyan őrült, mert a látszat ellenére a szabadságot birtokolja? Az én jelenlegi novelláimban több a kérdés, mint a felelet. Vagy a Gulyás Béni. Nem lehet tudni, hogy nincs-e igaza. A narrátor így zárja a novellát: „Jönnek a katonák és mennek a katonák. Hogy oroszok-e vagy nem oroszok, mindegy. Gulyás Béni felfogta, hogy az ember virága húszévesen nő nagyra és hetvenéves korában ér el odáig, hogy eggyé váljon a fűvel és a pusztával.” Az utolsó bekezdés a lényeges. A leglényegesebb. És az olvasó számára is az a kulcs. Ha minden klappol, új távlatot nyit a novellának.

A szabadság fogalma, annak hiánya, keresése a legkülönbözőbb módokon jelenik meg a novellákban. Mit jelent ma önnek a szabadság, és mit jelentett a rendszerváltás idején?

Hm. Az ember a szabadság illúziójában él, holott még inkább manipulált, mint mondjuk ötven vagy száz éve. A tömegkommunikációs eszközök finomodtak – enyhén szólva. A szabadság illúzió? Az ember közösségben él, de éppúgy nevezhetjük csordának is. Hangulat dolga. A Jaspers és Heidegger végére utalnék. A szabadság bizonyos fokig az őrülettel határos. Vagy csak annak látszik a „normális” ember szempontjából? Ha őrizni akarom a szabadságomat, egyre inkább őrültnek látszom? Meglehetősen destruktív perspektíva.

A történetek hősei gyakran fizikai agresszió elszenvedői, szemtanúi, vagy maguk folyamodnak agresszióhoz. Miért tartotta fontosnak kidomborítani ezt az elemet?

Mert az ember – én is – félig ember, félig állat. Az agresszivitás növekszik az elmúlt 15–20 évben, lásd a párizsi, brüsszeli merényleteket. És ennek távolról sincs vége. Nem tudom... Olykor elfog a pesszimizmus. De nagyon. Vagy csak az öregedés jele mindez? Hát, ezt sem tudom.