Gigászi gospelfieszta

Kicsit rasszistagyanús a vélemény, amit egyszer hallottam, most mégis ide kívánkozik: a színesbőrűek két dologhoz mindenkinél jobban értenek. Nagyon keményen tudnak dolgozni, és istenáldotta tehetségük van a zenéhez. Azt már Mingo Long, a Harlem Gospel Singers egyik énekese válaszolja kérdésemre a szünetben, ők két helyről kapják az energiát show-jukhoz: Istentől és a közönségtől. A gospel, vagyis a „jó üzenet” mindenkihez megérkezett, persze már nem klasszikus formájában, mint a húszas években, amikor az amerikai nagyvárosok feketék lakta kerületeiben felállított utcai templomokban indultak be a hívők erre a dalformára: a New York-i énekesek a tradicionális afroamerikai vallásos énekek és a gospelklasszikusok (Ó, ven dö szejntsz gó marcsing in) mellett rock- és R&B-elemekkel megtűzdelt, itt-ott szinte diszkósra tuningolt, lélegzetelállító profizmussal előadott dalokat zúdítottak a közönség nyakába. A selyemleples, fekete, rubensi gospelangyalok és a végtelennek tűnő hangterjedelmű énekes fiúk produkciójáról írni halva született próbálkozás.

Tény, nemcsak a műsor, a közönség is isteni volt csütörtök este Pozsonyban. A HZDS-kampánygyűléseket is megélt sportcsarnokban a háromórás gospelfieszta végén állva tombolt a nagyérdemű és -számú publikum. És mivel a koncert bevétele a szeptember 11-én elpusztult amerikaiak hozzátartozóinak megsegítésére ment, a szervezők helyénvalónak tartották, hogy negyedórás filmesszében számoljanak be Dzurinda kormányfő New York-i útjáról, CNN-bejátszással, hillarys kézfogással, futócipős miniszterelnöki lábszárral, WTC-s együttérzéssel. A film végén maga a NATO-főtitkár, George Robertson mondta ki a legalábbis kampánygyanúsan időzített etüd mondandóját: jövőre tessenek nyitott szemmel szavazni. (arcul)Csapó.